Kicsit későn érő típus vagyok. Igazából az utóbbi öt évben kapott el az érzés, hogy fel kéne végre nőni, és most már tényleg búcsút kellene inteni a gyermeki, felelőtlen létnek. A magánélet és a szakmai dolgok bonyolódásával ezt nem is lehetett tovább húzni. Biztos a sok izgalmas szerep is közrejátszott, amit eljátszhattam az utóbbi években, hisz ezekből mindig tanul valamit az ember az életről és saját magáról is.

Az elmúlt években elváltam a Játékszíntől, és újra több helyen játszom: fellépek a Karinthyban, a Pinceszínházban, és vendégként a Vígbe is visszatértem, ami félig hazai terepnek számít, hiszen egyszer már évekig tagja voltam a társulatnak. A Vígben fut éppen a Popfesztivál, ami nagyon kedves nekem, és persze nemrég mutattuk be a Pinceszínházban az Irma, te édes című darabot, azt nagyon szerettem próbálni, remélem, a közönségnek is tetszik. Néhány éve kaptam egy Jászai-díjat is, most már nagyon távolinak tűnik, pedig nem is volt régen, csak annyi minden történt azóta.

A magazinok hazai felhozatalból a La femme-ot üdítő kivételnek tartom - épp a múltkor olvastam benne egy fantasztikus interjút, nagyon lekötött, mert - nem tudom szebben megfogalmazni - nem azok a buta női témák kerültek elő benne, amikkel sok magazin lapjain lépten-nyomon találkozik az ember. Továbbá úgy érzem, hogy ez valahogy jobban a miénk, mint a külföldi újságok hazai változatai. Persze azokban is mindig vannak jó dolgok, de ez érezhetően rólunk és nekünk szól - magyaroknak. Ráadásul nem is csak olvasóként vannak pozitív élményeim, hiszen olyankor is sok minden kiderül egy szerkesztőségről, mikor együtt dolgozik velük az ember egy fotózáson vagy interjún. A La femme-nál oldott volt a hangulat, és végig nagyon jól éreztem magam a közös munka során.