Bár Martin Luther Kingről nehezen lehetne azt állítani, hogy nem mert nagyot álmodni, ezt talán még ő sem gondolta volna a 60-as években. A polgárjogi mozgalmat követően fél évszázad kellett ahhoz, hogy az amerikai társadalom megérjen egy ilyen döntéshez, azonban mindez elképzelhetetlen lett volna Martin Luther King öröksége nélkül.

Martin Luther King Jr. 1929-ben látta meg a napvilágot Atlantában, egy többgenerációs baptista lelkészcsalád második gyermekeként. Már egészen kicsi korában szembesült a faji előítéletekkel, de az utcán ért megaláztatásokat ellensúlyozta az otthoni környezet: apja és nagyapja vérbeli ellenálló volt, így a kis Martint is ennek szellemében nevelték. „Soha nem érezheted azt, hogy kevesebb vagy bárkinél. Mindig azt érezd, hogy vagy valaki” – mondta neki az apja, miután kénytelen volt elmagyarázni ötéves fiának, hogy miért tiltották el tőle fehér bőrű barátját a gyerek szülei. Martin azonban a könyvekben vigaszra talált, és családjának hamar feltűnt, hogy a kissé koravén fiú igen jó képességekkel rendelkezik – különösen szónoki tehetsége volt legendás –, több osztályt is átugrott, 14 évesen a gimnázium harmadik osztályát járta, egy évvel később pedig sikeresen felvételizett a Morehouse főiskolára.

Tanulmányai kezdetén még nem tudta biztosan, folytassa-e a családi hagyományt, ezért jogot kezdett tanulni, egy év után azonban rájött, hogy a lelkészi pálya áll szívéhez a legközelebb. A főiskola befejezése után, 1948-ban felszentelték, és az apja templomában lett segédlelkész. Ezzel párhuzamosan egy előkelő, nem szegregált iskolában folytatta teológiai tanulmányait, ahol megismerte későbbi nagy példaképe, Gandhi történetét és filozófiáját. Egy tanára akkoriban tért vissza Indiából, és lenyűgözve mesélt Gandhi békés mozgalmáról a britek ellen, amely Kinget is megihlette. „Gandhi tanításaiban a szerelem és az erőszakmentesség vezeti a tömegeket, így harcolnak az elnyomás ellen.” Ez az élmény mérföldkőnek számított életében, hiszen ettől fogva ő is az erőszakmentes ellenállást tűzte zászlajára, és a későbbiekben számtalanszor hivatkozott az indiai sikerekre. Az egyetemet évfolyamelsőként végezte, és az ezért kapott ösztöndíjból doktori tanulmányokba kezdett a Bostoni Egyetemen. Magánélete is révbe ért, feleségül vette Coretta Scottot, és egy montgomeryi baptista templom lelkésze lett. Az alabamai városban azonban embertelen viszonyok uralkodtak, egy helyi törvény szerint az is bűntettnek számított, ha feketék és fehérek együtt kártyáztak, ilyen környezetben pedig Kingben hamar felébredt a tenni akarás, amelyhez Rosa Parks adta meg neki a kezdő lökést 1955-ben.

A mongomeryi buszbojkott

A középkorú asszony az egész napos munkától fáradtan, sajgó lábbal szállt fel a buszra egy decemberi napon, majd leült a legközelebbi szabad ülésre. Az úton a jármű szép lassan megtelnt, és az ülőhelyek elfogytak, mire a sofőr a szokott rendszer szerint felszólította a fekete utasokat, hogy álljanak fel, és adják át helyüket a frissen felszálló fehér utasoknak. Három fiatal férfi így is tett, Rosa Parks azonban nem mozdult, csomagjaival az ölében mereven ült, és nemmel válaszolt a rákiáltó sofőrnek. Mivel duplán is megszegte a törvényt – nem a feketéknek fenntartott hátsó székek egyikén ült, és nem adta át a helyét –, letartóztatták. King figyelmét egy barátja hívta fel az esetre, aki úgy látta, hogy ezzel elérkezett a lehetőség valamilyen civil akcióra. Másnap megkezdődött a montgomeryi buszbojkott: az afroamerikaiak 90 százaléka közel egy évig nem szállt fel helyi buszjáratra. Az ügy híre egészen Washingtonig elért, és 11 hónappal később a legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek minősítette a szegregációt az alabamai buszokon. Ez hatalmas győzelem volt annak a mozgalomnak, amelynek Martin Luther King volt az elnöke (SCLD), és magának Kingnek is, aki a Montgomeryben szervezett tüntetésekkel és beszédeivel országszerte ismertté vált. Ez a fajta népszerűség azonban egy életen át tartó fenyegetettséget is jelentett, hiszen már a bojkott alatt bombát dobtak a házára, és volt olyan nap, hogy 30 halálos fenyegetést kapott telefonon. Ettől függetlenül minden beszédében a szeretetet és a békés ellenállást hangsúlyozta. 1957-re Martin Luther King neve egyet jelentett a polgárjogi mozgalommal.

Atlantába költözött, hogy minden energiáját a feketék ügyének szentelje. Békés meneteket, figyelemfelkeltő akciókat szervezett országszerte, miközben társaival együtt számtalanszor megszegte a szegregációs törvényeket, így a börtönök gyakori lakójává vált. Csakhogy ekkor már nem egyszerű lelkész volt, hanem politikai vezető, aki tízezreket tudott mozgósítani. Ezt az elnöki posztért induló J. F. Kennedy is belátta, így egy alkalommal ő hozatta ki a börtönből Kinget, majd nem sokkal elnökké választása után vendégül látta a Fehér Házban.

Kennedy nyílt – ám rendkívül óvatos – támogatása sokat jelentett, Kingék apránként egyre többet értek el, de még mindig rengeteg helyen és rengeteg ügyben ütköztek ellenállásba – ráadásul az anyagi forrásaik elapadtak, kevés önkéntesük volt, és belső széthúzás is emésztette a mozgalmat. Sokan, a Black Power dühös és türelmetlen hívei túl kompromisszumkésznek és gyávának tartották Kinget, amiért még az erőszakra is békével felelt. Úgy vélték, hogy a lázadás, az erőszakos fellépés látványosabb, és gyorsabb eredményhez vezetne. King is valami látványos eseményben gondolkodott, ehhez pedig egy minden addiginál nagyobb tömeget felölelő washingtoni megmozduláson keresztül vezetett az út. A birminghami, gyermekáldozatokkal is járó, rendőri brutalitástól véres tüntetés felgyorsította az eseményeket, és 1963. augusztus 28-án sikerült megszervezni az áhított menetet. Mintegy 250 000 ember gyűlt össze – feketék, fehérek, északiak és déliek együtt –Washingtonban a Lincoln emlékmű előtt, ahol Martin Luther King elmondta a Van egy álmom… kezdetű, híres beszédét. Egy évvel később az új elnök, Lyndon B. Johnson aláírta a polgárjogi törvényt, amely többek között törvényellenesnek minősítette a szegregációt.

A csúcsról a halálba

Az elismerés nem sokáig váratott magára, 64 októberében bejelentették, hogy Martin Luther Kingnek ítélték a Nobel-békedíjat, ezzel 35 évesen ő lett minden idők legfiatalabb díjazottja. Bár örült a sikereknek, nem sokáig ült tétlenül: rendkívül aggasztotta, hogy nagyon kevesen élnek szavazati jogukkal, és buzdítása ellenére a fekete lakosságnak csak töredéke járul az urnák elé, holott ez törvény adta joguk. A déli városok nagy részében a hatóságok minden lehetőséget megragadtak, hogy visszatartsák a szavazástól a feketéket, ha nem erőszakkal, hát bürokráciai csavarokkal. Színes bőrű személy csak akkor szavazhatott, ha előbb kitöltött egy műveltségi tesztet, amelynek részeként fejből kellett idézni az alkotmány preambulumát. A fizikai és szellemi megaláztatást sokan nem vállalták, így nem is járultak az urnák elé, a lelkésznek azonban nem ez volt az egyetlen aggodalma. Az északi városokban – Los Angeles, New York, Chicago – kegyetlen lázadások törtek ki, s bár a helyi viszonyok közel sem voltak olyan kegyetlenek, mint délen, a társadalmi szegregáció ott is létezett. A feketék gettókban éltek, óriási volt a szegénység és munkanélküliség, a feszültségek pedig hamar felszínre törtek. Az északi régió nem volt ugyan King „terepe”, de egy évre Chicagóba költözött, hogy megpróbálja rendezni a lakhatási problémákat, a gettósodást, és lecsillapítsa az indulatokat.

Ekkor már igen depressziós volt, sokat gondolt a halálra, és biztosra vette, hogy negyvenedik életévét nem éri meg. A mozgalomban sem látta a kiutat: „Az emberek válaszokat várnak tőlem, de nekem nincsenek válaszaim” – panaszkodott a feleségének. Mégis sikerült erőt gyűjtenie, és kezdte megszervezni a szegény emberek mozgalmát, amely az északi, városi lakosság problémáit helyezte előtérbe. Ennek kapcsán meghívta őt szemétszedő munkások egy csoportja, akik szerették volna, hogy King segítsen érdekeik képviseletében. Igent mondott, és 1969. április 3-án egy közeli barátjával és munkatársával, Ralph Abernathyval megérkezett Memphisbe, ahol nagy örömére találkozott rég nem látott öccsével. Este beszédet mondott, majd nyugovóra tért. A következő nap is jó hangulatban telt, sokat nosztalgiáztak és nevettek a testvérével, felhívták édesanyjukat, este pedig Abernathyval vacsorára voltak hivatalosak. Már várta őket az autójuk, King azonban nem találta a nyakkendőjét. Hosszas keresgélés után befejezte a készülődést, és kiléptek a motelszoba ajtaján, ám Abernathy még visszaszaladt valamiért, így King a folyosón várakozott, régi ismerősökkel beszélgetett. Ekkor hirtelen lövés dördült, és Martin Luther King a földre zuhant. A szomszéd ház fürdőszobájából jött a lövés, amely a fején találta el, az elkövető a rasszista James Earl Ray volt. Egy órával később, a memphisi kórházban Martin Luther King Jr.-t halottnak nyilvánították. Halálának híre egész Amerikán végigsöpört, pánik és erőszakos lázadások törtek ki az ország számos pontján. Temetését édesapja templomában tartották április 9-én, ahol feleségén és négy gyermekén kívül 100 000 ember gyászolta.

„Van egy álmom, hogy négy kicsi gyermekem egy napon olyan nemzet tagja lesz, ahol nem bőrszínük, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket…”