A zene olyan univerzális örömforrás, amely hídként ível át különböző kultúrák, nemzetek és korosztályok között, ugyanazon a nyelven szólva mindenkihez. A 21. századra szerepe ambivalens lett életünkben. Egyfelől elértéktelenedni látszik, ugyanakkor a társadalomnak csak egy szűk részéhez ér el, és ennélfogva privilégium. A zenének e kettős szerepe életünkben a minőség mentén vált ketté. Gondoljunk csak a metróban, áruházakban kéretlenül ránk zúduló könnyűzenei egyvelegre. Ebben az esetben a minőségre vajmi kevés ráhatásunk van, a fülbemászótól az idegesítőig mindent meg kell hallgatnunk, ha tetszik, ha nem. Az zenére sokszor nem emlékeztető zaj természetessé válik, és akár a levegő, mindenütt körülvesz. Márpedig amiből sok van és elérhető, az egyre kevésbé értékes, s ez negatívan hat vissza magára a tartalomra, a zeneszerzők munkájára.
A minőségi zenei élményre vágyó ember megszűri, hogy mit, mikor és hol hallgat. Ez a fajta szelekció, legyen szó könnyű vagy komoly zenéről, igényes választást, időt és nem utolsósorban financiális tartalékokat igényel. Utóbbi kettő az egyén lehetőségein múlik, külsőleg kevéssé befolyásolható. Az igényes választásra azonban mindenképpen hatni lehet, mégpedig a kínálat minőségével.
Üdítő színfolt volt a magyar közszolgálati médiában a tavaly decemberben befejeződő komolyzenei tehetségkutató műsor, a Peller Mariann és Vadász Dániel által megálmodott és megvalósított Virtuózok. A műsor fiatal tehetségek sorát vonultatta fel, és segítségükkel bizonyította, hogy a minőségi zenei kínálat létezik, sőt magyar fiataljaink lenyűgöző tehetséggel szólaltatják és szerettetik meg velünk a nagy klasszikusokat. Ez volt talán az egyetlen tehetségkutató műsor az elmúlt években, amely nem show-elemekre és kreált sztáralkatra épült, hanem a komolyzene mesterműveinek kimagasló interpretálását díjazta a fiatal tehetségekben.
A Virtuózok győztese a kicsik korcsoportjában a pécsi Boros Mihály volt. A rendkívül tehetséges kisfiú élete a decemberi győzelem óta nagyon felgyorsult. Misit állva tapsolták a New York-i Avery Fisher Hallban megrendezett újévi koncerten, majd egy budapesti és egy debreceni fellépésen ejtette ámulatba a hallgatóságot.
Kiderült, hogy az ifjú tehetség Pécs városának meglepetésvendégeként január 31-én fellép a brüsszeli Magyar Bálon. A Brüsszelben élő magyarok persze nem mindannyian lelkes bálozók, viszont annál többen zenerajongók. Utóbbiak csak a csodában reménykedhettek, hogy hallhatják-láthatják Misit, anélkül hogy ehhez báli ruhát kellene húzniuk.
A csoda pedig megtörtént. Egy lelkes édesanyának, Wynands-Szentmáry Kingának, a magyar katolikus közösség lelkészének, Havas Istvánnak és a Magyar Ház gondnokának, Kvasznay Árpádnak hála, Misi ott állt a Rue de l'Arbre Bénit 123. szám előtt, és mosolygós arccal várta a bál napjának reggelén, hogy találkozhassék a Brüsszelben élő magyar gyerekekkel. A program kezdetben feszengősen indult. A gyerekek úgy tekintettek Misire, mint magára a csodára, és nem volt bátorságuk megszólítani őt. Aztán egy nagyobbacska fiú megtörte a jeget, s Misi végre mesélhetett, és örömmel állta a csattogó fényképezőgépek kereszttűzét.
Rövidesen gyerekcsacsogással és izgalommal telt meg a levegő, majd Misi színpadra lépett. Nem nagy nyilvánosságnak szánt fellépés volt ez, sokkal inkább családi koncert. A kicsik tátott szájjal hallgatták Chopin, Mozart és Bartók muzsikáját. Senkit sem kellett fegyelmezni, csendre inteni. Misi pedig játszi könnyedséggel muzsikált, mit sem törődve azzal a ténnyel, hogy ezúttal egy öreg, megfáradt zongorából kellett kicsalnia a mennyei hangokat.
A kisfiú arca átszellemült a darabok alatt, mintha a zene magával sodorná egy láthatatlan, a laikusok számára felfoghatatlan dimenzióba. Az utolsó hangokat mindig nagy taps fogadta, és akkor Misi ismét ott volt velünk, méghozzá nem is akárhogyan. Mesélt magáról és a megszólaltatott zeneszerzőkről is. Két darab között, hirtelen ötlettől vezéreltetve bemutatta két kedvencét, Chopint és Mozartot. Mozartot úgy, mint akiből csak úgy kipattannak a játékos, gyöngyöző dallamok, míg Chopint, mint aki mindent a tökéletességig kimunkált.
Aztán a szülők és gyerekek felbátorodtak, és kérdésekkel árasztották el Misit. Az ifjú tehetségről kiderült, hogy már négyéves korában a zongora körül sertepertélt, hatévesen pedig zongoratanár foglalkozott vele. Édesapja – aki édesanyjával együtt elkísérte Misit Brüsszelbe – elmesélte, hogy a kisfiú zeneszeretete valójában már hároméves korában kiderült, amikor gitárt kért karácsonyra, és Mick Jagger stílusában eljátszotta az óvodában tanult énekeket.
Misit sosem kellett a zongorához erőltetni, sőt inkább nehéz elcsalni mellőle. A hozzá intézett kérdéseket áthatotta a gyerekek csodálata, a szeretetet és a „drukkolunk neked” érzése. Ékes példája volt ennek az egyik pécsi születésű kisfiú mondata:
– Misi, én amikor néztelek téged a tévében, végig azt mondtam magamnak, hogy HAJRÁ, PÉCS!
A gyerekek, de még inkább a szülők kíváncsiak voltak arra is, hogy mennyit gyakorol Misi, s hogyan jut ideje a tanulásra a zongorázás mellett. Misi elárulta, hogy hétköznaponként 2-3 órát gyakorol, hétvégén akár 5-öt is, de emellett teniszezik, hetente háromszor úszik, és telente jégkorongozik. Hiszen – mint mondta – „a sport és a zene nagyon fontos a test és a lélek egyensúlyához”. A hallgatóságot megdöbbentette, hogy Misi nem félti ujjait a sportolástól, mire a kisfiú példaképére, Bogányi Gergely zongoraművészre hivatkozott, aki szintén teniszezik.
Misi már a beszélgetős koncert elején említette, hogy szívesen átadja a zongorát másnak, mert örömmel hallaná a gyerekeket is játszani. Ez azonban nem volt olyan egyszerű az ő lenyűgözően könnyed és virtuóz játéka után. A gyerekek többsége húzodozott, s csak egyetlen kislánynak volt bátorsága megmutatni, mit tud. Egy Czerny-etűdöt játszott el, Misi pedig úriember módjáró biztató és dicsérő szavakkal illette zongorajátékát.
A muzsikát ismét beszélgetés követte: ekkor kiderült, hogy a kis pécsi Mozart a zene mellett nem csupán a sportokban jeleskedik, de három nyelven is tanul. Angolul, franciául az iskolában, németül pedig apai nagyapja révén már egész kisgyermekkorától fogva.
Némettudását bizonyára hasznosítani tudta a kis művészpalánta, akit tavaly 300, avilág minden tájáról érkező jelentkező közül választottak ki a Lang Lang müncheni zongorakurzusára. A Süddeutsche Zeitung újságírója, Egbert Tholl így számolt be az eseményről: „Némelyek egyszerűen mesések. Így Boros Mihály (2003), aki nagyszerűen játszik, és örömmel muzsikál, mindemellett egy igazi kis intellektuel, akinek van érzéke az ívekhez és a dinamikához.” És ha mindez nem lenne elég bizonyíték arra, hogy Misit az égiek nagyon kedvelik, úgy tegyük hozzá, hogy a kisfiú hegedül is.
Misinek mindenre volt spontán, rendkívül intelligensen megfogalmazott válasza, pedig még csak 11 éve él ezen a földön. Személyiségének tisztasága átsütött minden mondatán, és a zenei pálya iránti tudatos elkötelezettsége példaértékű. Látogatása két fontos üzenetet biztosan közvetített a gyerekeknek: a zenét csak imádni lehet, mert hatalmas örömforrás, a sikert pedig nem adják ingyen.
De vajon hogyan lehet megóvni ezt a tiszta, szerény kisfiút attól, hogy a sok fellépés, a szerepléssel, a sikerrel járó élmények ne fárasszák ki, és ne torzítsák el kedves személyiségét. Talán kellő figyelemmel és olyan tanári-szülői háttérrel, amely neki megadatott, fenn lehet tartani a korának megfelelő élet és a művészi életvitel közötti törékeny egyensúlyt. Segít ebben neki zongoratanárnője, Megyimóreczné Schmidt Ildikó, az osztálya és a rendszeres hazalátogatás az erdélyi kisfaluba, Csíkszentmiklósra, ahonnan édesanyja származik.
A brüsszeli magyarok pedig reménykednek, hogy a csoda, amelyben január utolsó hétvégéjén részük lehetett, nemcsak egy napig tartott, hanem lesz benne részük még a jövőben is. Misi bármikor szívesen látott vendég Belgiumban. Brüsszel pedig minden bizonnyal nem az első és egyetlen európai város, ahova Misi a magyarok jó hírét elviheti. A kisfiú a zene kisnagykövete, akinek varázslatos személyisége és kimagasló tehetsége belépő minden országba.
Képek forrása: Virtuózok, Új Európa Alapítvány
