Színésznő, aki mindent eljátszott, amit eddig el kellett játszania, nő, aki hűséget esküdött, családanya, aki megküzdött azért, hogy a lánya boldog költője lehessen az életnek. Immár színházigazgató, aki élete legnehezebb szerepére készül…

Ostoba és ma egyre nehezebben feltehető kérdés: boldog vagy? Mondjuk, most, ebben a pillanatban, boldog vagy?

Most, ebben a pillanatban: igen. Egyrészt hosszú idő után látlak, és ez az ifjúságot juttatja eszembe. Másrészt, valahogy itt, a színházban is jól alakultak a dolgok. Van, amikor csak toljuk, toljuk, de nem haladunk semerre, nem történik semmi, máskor meg minden úgy gördül. Hogy általában boldog vagyok-e? A boldogság egy képesség. Hogy át tudjuk-e élni a dolgokat szépnek akkor is, ha az élet éppen nem teljesen kerek. Van, hogy szabadon repülhetsz, van, hogy iszapbirkóznod kell: a kérdés az, hogyan fogadod ezt el.

Te jó vagy iszapbirkózásban is!

Igen, én is azt hiszem. De felemészti az embert, ha hosszú távon mindig csak birkóznia kell. Az iszap lehúz. Jobb, ha az energiáidat a tényleges haladásra fordíthatod.

Nekem te mindig olyan voltál, mint azok a Csehov-hősnők, akik képesek a legnagyobb bajban is kifelé ragyogni – hogy a mélyben mi játszódik le, mibe halnak bele, az csak ritkán derülhet ki a külvilág számára.

Ez is egy képesség. Egy attitűd, ahogyan a világhoz viszonyulsz, egy szándék, hogy mit mutatunk meg a külvilágnak, és mi az, ami csak rám tartozik, amit legfeljebb a színpadon mutatok meg. A külvilág ítélete arról, hogy milyen az életed, meg a valóság, hogy tényleg mennyire könnyű… – hát ezek sokszor köszönő viszonyban sincsenek egymással. Van, akinek a kevés is sok, mert kicsi a tűrőképessége, és van, akinek a sok is kevés, így mindig csinál bonyodalmakat maga körül. Nekem mindig nagyon sokat kellett tennem azért, hogy a pályám kívülről látott sikere, az életem kívülről megítélt harmóniája tényleg létrejöjjön. Soha semmi nem hullott az ölembe, ezekért mindig kellett és kell tennem, dolgoznom rengeteget. Vannak, akik magukban hordozzák ezt a sikert, tenniük sem kell érte: nagyon jó velük együtt lenni, nagyon vonzók – de ha ebbe belekényelmesednek, az a középszerűséget is előhívhatja. Emberileg, szakmailag. És én nem szeretek középszerűekkel lenni. És megdolgozom minden nap az általad említett ragyogásért.

Mit hozol otthonról ehhez a szemlélethez?

Vannak a gének, van a karakterem, amin nemigen tudok változtatni: hogy temperamentumos vagyok, hogy türelmetlen vagyok, hogy milyen a szemem színe. Ez készen kapott készlet. A készlet használatában rengeteget számít az otthoni minta. Az esetemben ez egy teljesen normális családi hátteret jelent: kis túlzással a Tízparancsolat mintáját. Ha ebből az alapból kilengek, az lelkiismeret-furdalást hoz, de mindig megmarad az alap, ahová vissza lehet lengeni… A nagyszüleim mindkét ágon iparos emberek voltak, a dédszüleim gazdálkodók, vagyis a munka szeretetét hozom magammal, azt, hogy nagyon-nagyon tudok dolgozni. Szeretem a kezdést és a befejezést, meg közte a szívós erőfeszítést. Apukám végtelenül jó és mértéktartó ember volt, anyukám pedig nagyon szívós, proaktív, és ez a mindig csinálás nekem is hitvallásom lett.

A teljes cikk a La femme 2016. őszi számában olvasható.