Felejteni. Abbahagyni. Elmerülni. A semmibe révedni. Hátrahagyni még azokat is, akiket szeretünk. Azokat is, akik szeretnek.
Négyévesen mentem világgá először. Vasárnap délelőtt volt, és elindultam az állomásra. El akartam utazni, nem tudom, hová. Elég sokat mentem, végig az Eger patak mellett, mire apa utolért. Hová akartál menni? Nem tudom. Én csak mentem, mentem.
Jobb szépnek lenni, mint nem. Jobb gazdagnak lenni, mint nem. Mondja Kováts Adél. Jobb tehetségesnek lenni, mint nem. De néha akkor is el kell menni. Akkor is, ha szép vagy, gazdag vagy, okos vagy, és mindenki azt mondja: mi bajod? Hisz megvan mindened!
Anderson Cooper tizenhét évesen vágott neki a nagyvilágnak először, hátrahagyta kiváltságos életét. Már akkor híres volt, amikor még nem tett érte semmit, ő volt a golden boy, a reklámfotókon sem mosolygó, titokzatos teenager, akinek már akkor több millió dollárja volt, amikor még le sem érettségizett. Egészen Afrikáig ment egy hátizsákkal. Egyedül. Azt akarta, hogy elfelejtsék. Hogy ő is elfelejtsen mindent. Tízéves volt, amikor apját hirtelen elvesztette. Anyja, Gloria Vanderbilt, akinek ez már a negyedik, de végre boldog házassága volt, belemenekült a festészetbe és a businessbe − tovább gyarapítva amúgy is több millió dolláros vagyonát. Mely két fiára, Carterre és Andersonra várt…
A magyar Kallan Imre is útnak indult. Húszévesen, húsz dollárral a zsebében. Ő is felejteni akart? Nem. Meg akarta hódítani a világot. New Yorkig menetelt, és dolgozott, és tanult, és még keményebben dolgozott. Mára hét butikhotel tulajdonosa, ebből négy Manhattan szívében van. Biztos, hogy megfordult már valamelyikben Amerika leghíresebb televíziósa, Anderson Cooper, sőt a két lábon járó amerikai mítosz, Gloria Vanderbilt is… De akár az utcán is összefuthattak, ugyanazon a környéken laknak, a Central Parkra néző valamelyik penthouse-ban, a huszadik, harmincadik emelet magasságában, a ház legfelső lakásában, ahol a hallban áll meg a lift.
Egy ilyen penthouse teraszáról ugrott ki Anderson Cooper bátyja, Carter huszonnégy évesen. Anyja térden állva könyörgött neki, ne tegye, a fiú felnézett az égre, ahol épp egy repülőgép húzott el, és elengedte a korlátot…
Miért? Teszi fel a kérdést Anderson magának nap mint nap. Ő, aki a világ hatalmasságait faggatja hideg-rideg kíméletlenül minden este a kamerák előtt, ő, aki nem hagyja, hogy azok mellébeszéljenek, élete legfontosabb kérdésére sosem kap választ.
Azt mondja, meg kell tanulnunk válaszok nélkül élni. És ha ez már elviselhetetlen, akkor el kell menni. Oda, ahol a veszteségek mindennaposak. Oda, ahol a legszörnyűbb földrengések, hurrikánok, háborúk pusztítanak. Gloria szerint attól a perctől kezdhetünk el élni, amikor rájövünk, hogy az élet tragédia. Nem sír, csupán elnéz a távolba. A fia jól ismeri ezt a tekintetet. „She has this faraway look” –mondja.
