A szakmai elismerés mellett ott van a közönség elismerése, mégpedig telt- sőt, zsúfolt házas koncertek formájában, Magyarországon és a világ bármely pontján. Az interjúnk, ami a sok éves ismeretség okán készült tegeződve, két koncert között, egy Brüsszelben adott szólóest és egy nyolcnapos, négy várost érintő, indiai turné között született.
És bár ebben a hónapban Izraelben is lesz egy fellépése, közvetlenül utána pedig itthon, a Zeneakadémián ad koncertet, nem darabokról, szerzőkről, vagy az előtte álló, rengeteg programról beszélgettünk, hanem valami egészen másról: a színpad – nézőtér tengelyről, arról, hogy mi, akik a nézőtéren ülünk, valójában semmit sem tudunk arról, mi történhet egy koncert során a művész lelkében és fejében, hogy ő hogyan éli meg azt az estét, ami után mi a szokásos ruhatár-beszélgetés-villamosmegálló köröket rójuk.
-Közvetlenül koncert előtt mi esik jól: társaság vagy magány és csend?
-Ez nagyon sok mindentől függ. Ha előtte kellemesen telt az idő egy olyan személy társaságában, akit amúgy is kedvelek, akkor jól esik, ha kezdésig ott marad velem. Ha viszont csak protokolláris körök, vagy technikai dolgok vannak, az elfáraszt, olyankor azt kívánom, hogy egyedül lehessek, és ne kelljen senkivel sem beszélgetnem.
-Az a legnehezebb pillanat, amikor már ott állsz a takarásban, és az ügyelő a színpadra szólít?
-Nem, inkább az a néhány perc előtte. A várakozás. Amikor nem tudom, mikor jön el a hívás. Tehát nem az a legrosszabb, amikor az ügyelő szól, hogy indulhatok a színpadra, hanem az az idő, amíg az ipari kamerán figyeli, hogy jönnek-e be még a terembe, amíg eldöntik, hogy becsukják-e az ajtókat, vagy várjanak-e még néhány percet. Ez néha időtlennek tűnik. Nem esik jól, ha ilyenkor az ügyelő nekiáll viccelődni velem, vagy megkérdezi, láttam-e előző nap a meccset. Szoktam válaszolni, de legszívesebben csendben maradnék. Kedves gesztus lenne a részéről, ha minimálisan is beleélné magát ebbe a pillanatba.
-Ez az izgalmi állapot a színpadon átalakul vagy csökken?
-Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy az első három percben eldől. Nem nő vagy csökken, hanem eldől, hogy mi lesz az iránya. Ha az első kanyarokat jól vettem, akkor olyan mértékben megnő az önbizalmam, hogy gyakorlatilag minden izgulást levetkőzöm. Szerintem a profizmussal ez az idő csökken, lehet, hogy ez az én kezdeti három percem valakinél csak egy perc, vagy néhány másodperc. Én még nem tudtam ezt három percnél lejjebb tornászni.
-Mindig furcsállom, ha egy előadó koncert után azt mondja: olyan erős flow élményt élt át, annyira beleélte magát a darabba, hogy azt sem tudta, hol van. A nézőtérről ugyanis azt gondolom, hogy a színpadon még sokkal jobban észnél kell lenni, mint a privát életben.
-Az autóvezetés jut erről eszembe, ami valószínűleg ötszázszor egyszerűbb agyi folyamat, mint a zongorázás vagy a koncertezés, de azt hiszem, a mechanizmusa mégiscsak hasonló. Ha valaki elindul autóval egy hosszabb útra, nem mindig tud visszaemlékezni arra, hogy bizonyos szakaszokat hogyan tett meg, mikor váltott sebességet, mikor állt meg egy lámpánál. Tehát szerintem ez a fajta flow akkor működik, ha az alapvető motorikus funkciók beleégtek már az ember kezébe. Akkor jut energiája elszakadni attól, hogy most éppen milyen hang jön, vagy melyik részben mire kell igazán odafigyelni.
-Vagyis szinte automatikusan viszi a keze, nem kell a hangokon gondolkodni. A színpadon viszont nem csak a darabra kell figyelni. Bármi történhet egy koncerten, és neked az egész közeget, a termet, a közönséget, a zajokat, a történéseket is észlelned kell.
-Igen, de nem a magam koncentrációja miatt: nagyon kínos lenne, ha mondjuk egy telefoncsörgés vagy mocorgás engem kizökkentene a játékból. Nekem azt kell észlelnem, hogy egy-egy ilyen zaj vagy mozgolódás a közönség egy részét kimozdítja-e, és ezáltal elveszítem-e azt a koncentrált figyelmet, amit már az előző percekben megszereztem és sikerült is fenntartanom. Azt kell észlelnem, hogy ha ilyesmi bekövetkezik, ha valaki tényleg bomlasztja a közönséget valamivel – ez lehet köhögés, tüsszögés, mocorgás, zörgő cukorkapapír, zajongó kisgyerek, ezek a leggyakoribbak –, akkor én azonnal kitaláljak egy eszközt arra, hogy itt most sürgősen „rendet tegyek”, azaz visszahozzam a közönség figyelmét.
-Az előbb az autóvezetést hoztuk fel példaként. Egy hosszú autóút különböző szakaszokból áll, az autópálya másfajta figyelmet kíván, mint – teszem azt – egy falun keresztülmenni. Megvan ez a fajta hullámzás a koncerten belül is?
-Nem szabad, hogy meglegyen, és nem is szokott lenni. A veszély viszont állandóan ott van. Velem is előfordul néha, hogy elkap egy-egy olyan gondolat, ami a közönség szemszögéből egészen rémisztő lehet: például az, hogy éppen mit ettem a fellépés előtt. Ez akkor villan be, ha azt érzem, hogy valami moccant a gyomromban játék közben. Én pedig elgondolkodom, hogy ez nem-e attól volt például, amit aznap ettem, közben eltelik – mondjuk – öt másodperc, és ezalatt igazából nem tudom megmondani, hogy azt a tíz vagy húsz ütemet hogyan játszottam el. Olyan, mintha mástól hallgattam volna.
-Itt játszik az szerepet, hogy motorikusan a kezedben van a darab, „beleégett”, ahogy az előbb mondtad.
-Igen, a memória több síkon működik, és az izom valahogy ugyanúgy raktároz. Aztán olyan is van, hogy valamilyen, az adott zenéhez kapcsolódó asszociációm támad: például az, hogy a darabot milyen környezetben tanultam, vagy mi történt akkor a magánéletemben. Esetleg egy olyan helyzet jut eszembe, amikor ezt a darabot játszottam valahol, és bevillan az a koncertterem. Hirtelen egy időtörésbe kerülök, és beleélem magam abba a szituációba, holott nem akarom ezt. De mégiscsak elrabolja, nem a gondolataimat, hanem a fantáziámat. Nem tudom megmondani, hogy ez igazából a produkcióra jó hatással van-e. Azt gondolom, hogy alapvetően igen, mert élőlény vagyok, élő ember, és az embernek az agya szerintem egy titokzatos labirintus. Ha egy egyenes alagút lenne, akkor azt hiszem, nem lennénk egymásra kíváncsiak.
-Koncert közben értékeled magadban, hogy mi hogyan sikerült?
-Nem, akkor nem szabad ezzel foglalkozni. Akkor tilos. Olyankor nagyjából olyan vagyok, mint a szemellenzős lovak, csak előre nézek. Mint Orfeusz, kifelé az alvilágból. Ha visszanézel, véged. Mert akkor benne marad az emberben a következő darabokban a kompenzatúra, hogy ez most így sikerült, akkor ehhez képest annak ilyenebbnek kell lennie. Ez nem vezet jóra, ez egy örvény, ami az embert beszippantja. A koncert előrehaladtával pedig inkább elrugaszkodni kell és szárnyalni.
-Koncert után mindenképpen van eufória?
-Semmiképpen sincs. Lemegyek a színpadról és rögtön nyílik a fekete doboz. Nem tudom boldogan becsukni, és nem látni, hogy mi történt. Azonnal jönnek vissza az adatok, hogy melyik darabot milyennek éreztem, mivel vagyok elégedett, és mivel kevésbé.
-Mennyi idő ez? Mennyit foglalkozol még ezzel ebben az idegállapotban?
-Megfigyeltem, hogy az én személyiségemnél ez néhány konkrét dolgon múlik. Az egyik az, hogy éppen az önbizalomnak milyen fokán állok, és mennyire sebez meg valakinek a kritikája. Ha sebezhető állapotban vagyok, akkor ez az idő nagyon hosszú is lehet. Mi okozhatja a sebezhetőséget? Erre is rájöttem már: kialvatlanság, bizonytalanság – ez lehet akár egzisztenciális, akár érzelmi – és az, ha nincs előttem elég program, bár ez mostanában már nem fordul elő. Amíg viszont kevés számú koncert állt előttem, nagyon hajlamos voltam abszolút értékben megítélni magamat az adott szituációban, tehát mintha ezen múlna a holnap. Nem akarok mentegetőzni, de nem emberi dolog ez…?
-Az is lelkiállapot függő, hogy koncert után mi oldja fel a feszültséget? Ez is változik?
-Nagyon. Magamnak a legjobban azt kívánnám, hogy koncert után legalább két óra hosszat ne találkozzon velem senki. Mert amit ilyenkor lát belőlem, az általában egy színjáték. Erőt veszek magamon, és jól érzem magam, de valójában nem vagyok igazán jelen teljes felszabadultsággal.
-Nem vagy egy szociális lény ilyenkor. Magányra vágynál.
-Igen. Ha külföldön vagyok, leginkább arra vágynék, hogy visszavonulhassak a szállodai szobámba. Mint egy állat a barlangjába. A Vuk meséje jut erről eszembe: a róka véghez viszi a nagy akciót, és közvetlenül utána nem kíváncsi a mások véleményére, nem akarja meghallgatni, hogy most jól kapta-e el a csirkét. Hanem hazaviszi, aztán lefekszik. És amikor vége az éjszakának, akkor már szívesen kimegy beszélgetni, elmesélni a tettét, és megosztani a többiekkel a hősködést. De nem abban a pillanatban, amíg az zajlik, és nem is közvetlenül utána. Koncert után tehát legszívesebben visszavonulnék. Még akkor is, hogyha nagyon meg vagyok elégedve. Akkor azért. Hogyha nem, akkor meg azért.
-És akkor a másnap az már más nap? Felkelünk, új nap van, és érzelmileg már nem tart fogva a tegnap?
-Folyamatosan tanítom magam, hogy ne tartson fogva. Van, hogy sikerül, van, hogy nem. Olyankor próbálok visszaemlékezni arra, hogy hogyan kell ezt csinálni. Mert végül is mit érek vele, hogyha darálok a tegnapon? Semmit.
-Ha beszélsz egy koncerten, megpróbálod a darabokat közelebb vinni a közönséghez, akkor hiszel abban, hogy ez mindenkihez eljut? Mindenkihez meg lehet találni a kulcsot?
-Nem jut eszembe más hasonlat, csak a falusi pap. Vagy bármilyen szónok, akinek mindenkit meg kell szólítania. Nem szabad, hogy bárki is mellőzve, vagy kiválasztva érezze magát. Magamnak sem tudnám megfogalmazni, hogy hogyan csinálom, remélem, hogy jól. Mindig visszahallgatom magam, egyszer olyan füllel, mintha abszolút nem értenék a zenéhez, aztán úgy, hogy értek hozzá, de érdekel, hogy ez az ember mit mesél róla. És ha értek hozzá, akkor már nem az információt veszem le belőle, hanem hogy azt, hogy hogyan adja elő. Mert az is szórakoztató lehet, hogy mint előadó mit kezd egy olyan darabbal, amit én már ismerek. Ez is lekötheti a figyelmet. A legszebb, amit idáig olvastam, az a középkori misztikus, Eckehart mester prédikációi. Egészen magasröptű mondanivalót tudott teljesen közérthető megfogalmazásba csomagolni, és ez nekem példaértékű.
-Mi az előadó vágya, hogyan álljon fel a közönség egy-egy koncert végén? Lelkesen és boldogan? Esetleg megtépázott lélekkel? Vagy ez minden műsornál változó? Ha például Bartók 2. zongoraversenyét hallják, gondolkodjanak el a harmincas évek Európáján?
-Nem lennék jó előadó, ha ez lenne a célom. Az én célom az, hogy minél több embert lekössek, lehetőleg az összeset. Azt, aki éppen ismeri Bartók 2. zongoraversenyét, esetleg az előadásmóddal, aki nem ismeri, azt a hangokkal, vagy magával a művel, aki nem látott még zongoraversenyt, zenekar előtt zongorát, azt a látvánnyal. Akkor sikeres egy koncert, ha minél több embert sikerült lekötni. És ha sokan bevonódnak, magukkal rántják a többieket is, mert a teremben kialakul egy jó értelemben vett feszültség, ami mindenkit megérint.
