Klasszikus férfiszépség, aki küzdelemben bárkit leterít. Miközben mindenki irigyli, kevesen cserélnének vele. A szép fiúk is sírnak néha, csak titkolják.

Van, aki szerint iszonyú szerencsés: jóképű, sikeres, gazdag és még előtte az élet. Van, aki szerint épp ellenkezőleg: ő a hollywoodi majdnem ember, aki hiába hasonlít görög istenre, színészként nemigen kerül ki a macsóskatulyából, és egymás után kerülik el a jobbnál jobb szerepek. Majdnem megkapta Cedric szerepét a Harry Potterben, és Edwardét az Alkonyatban – mindkettőt a nem is e világi lénynek tűnő Robert Pattinsonnak adták inkább, bár Stephanie Meyer író szerint Cavill volt a „született Edward”. Huszonkét évesen majdnem ő lett az új James Bond, a választás mégis inkább Daniel Craigre esett. Nem tört meg – az nem illene ahhoz a férfihoz, aki egyszer csak a modern kor Supermanje, az amerikai hősiesség megtestesítője lett.

Meghalt Superman, éljen Superman!

HENRY CAVILL

Hiába olyan, mint egy görög isten, egymás után kerülték el a nagy szerepek.

A 2013-as Acélemberrel Zack Snyder rendező ki akarta törölni az agyunkból az összes eddigi Superman emlékét. Megnézett több száz embert, köztük híres színészeket, mire rátalált Henry Cavillre, aki akkor már megmutatta magát – szó szerint, meztelenül – a Tudorok című sorozatban. Míg a Christopher Reeve által alakított Superman megnyerő, laza magabiztossággal emelgeti már csecsemőkorában a kamionokat, addig a Cavill-Supermant bántja, hogy nem értik meg, de reméli, hogy az emberiség egy nap elfogadja. Az ő Supermanje a legmélyebb, legösszetettebb, akit eddig látni lehetett. Legyőzhetetlen, mégis rejtőzködik, halhatatlan, akit mar a bűntudat, hogy őt nem érheti baj, de mindenki mást igen… Az emberek azt hiszik, hogy a kriptonit árt neki, de nem így van: az egyetlen, aki legyőzheti Supermant, az ő maga, saját zavarodottsága, erkölcsi választása. A Los Angeles Times szerint Cavill Supermanként „érzékeny” és „merengő”, „egy Jack Kerouac, aki túl sok időt töltött az edzőteremben”.

Kövér kiskacsa

Cavill Jersey szigetén nőtt fel, és kifinomult, csiszolt angolsággal beszél – vagy káromkodik akár –, ha éppen nem a világot menti meg a pusztulástól. Unta magát otthon. Tizenhárom évesen őt is elküldték egy méregdrága magániskolába, mint megannyi angol fiút, amit viszont utált. Két éven át naponta négyszer hívta fel sírva az anyját, mert társai bántották, Henry dagi volt… 

A teljes cikk a La femme 2017. tavaszi számában olvasható.