Amikor időpontot kértünk Budavári Attilától, a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra alapító-tulajdonosától, az asszisztense figyelmeztetett: az ezüstkoszorús orgonaépítő mester nem úgy üzletember, ő elsősorban művész. Nos, kiderült, hogy mindkét területhez ért, de egyébként valóban: az orgonaépítés iparművészeti tevékenység, és nem építőipari munka. Hogyan lehet ezt hét gyerek mellett csinálni, van-e tévéjük, és mire jó egy kanyartúra a Mecsekben? – az orgonák mellett ezek a témák is szóba kerültek.

 

Azt olvastam, hogy már 12 évesen tudta, hogy orgonákkal akar foglalkozni, amiben nyilván szerepe volt annak is, hogy hét felmenője foglalkozott ezzel a szakmával. Mi történt akkor? Ott bujkált a génjeiben? Beszélgettek erről otthon, vagy esetleg bement a templomba, és meghallotta az orgonaszót? Egyszóval, hogyan lesz valakiből orgonakészítő?

 

Érdekes ez az örökség; hat orgonakészítő ősről tudott mindenki a családban, aztán tizenöt évvel ezelőtt Kölnben jártam egy egyházi kiállításon: harangöntés, papi ruha, ólomablak, padfűtés és természetesen orgona. Odajött hozzám két tündéri, bottal járó 90 év körüli öregúr, a cseresznyefa orgonámat nézték. Beszélgettünk, kérdezték, hogy honnan jöttem, mondtam, hogy Pécsről, németül Fünfkirchen. Ja, onnan jött a Waldhauser Poldi is! – vágták rá azonnal. Az nem lehet – válaszoltam, Poldi bácsi az én ükapám volt, aki Bécsből jött Pécsre anno. De, de – erősködtek, együtt dolgoztak az ötvenes években, Kölnben, még arra is emlékeztek, hogy a közös motorozáson megégette a lábukat a kipufogó. Mire hazaértem a kiállításról, már várt a levél az öreguraktól: ebből összeállt a történet, hogy két Waldhauser Lipót élt. Az egyik az én direkt ősöm volt, a másik egy oldalági nagybácsi, aki Pécsen született, és egyévesen került Németországba, hogy aztán felnőttként orgonaépítéssel foglalkozzon.

 

Szinte valószínűtlen, hogy így a helyére került a családi puzzle hiányzó darabja, de az ön története jóval a kiállítás előtt kezdődött.

 

Az általános iskolában ötödik osztálytól felfelé már nyaggatják az embert, hogy mi akar lenni, ha nagy lesz. 5-6. osztályban még azt írtam be, hogy gépészmérnök, arról sem volt fogalmam, hogy mi az, de tetszett a hangzása. Aztán, ahogy előkerültek a családi fotók, rájöttem, hogy volt egy különleges szakma, nevezetesen az orgonaépítés, ami az őseimnek, a dédapámnak, az ükapámnak munkát adott. Ezek az őseim dolgoztak az Angster-Orgonagyárban, így a siker részesei voltak. A rengeteg fénykép, a családban fennmaradt történetek, apró mozaikkockák hatására elhatároztam, hogy én is ezzel szeretnék foglalkozni. Nem tudtam pontosan, hogy mi is ez, de azt éreztem, hogy valami nagyon különleges. Amikor elbizonytalanodtam, az vitt tovább, hogy el akarták tőle venni a kedvemet: „ebből nem lehet megélni, ez hülyeség, majd elmúlik!” Majd én megmutatom! – vágtam rá dacosan, öntudatosan, tizenkét évesen. Ez negyven éve történt, és hamarosan megünnepeljük a harmincadik céges jubileumot.

 

Feltételezem, hogy felekezettől függetlenül gyártanak orgonát.

 

A Katolikus Egyházé a legtöbb hangszer, de használnak orgonát az evangélikusok, a reformátusok és a neológ zsidó gyülekezetek is. A szegedi zsinagóga orgonáját felújítottuk, bővítettük, a pécsi zsinagóga orgonáját restauráltuk, azaz eredeti állapotba hoztuk vissza. Sípos orgonából kevés van házi használatban, akinek erre van igénye, az inkább digitális hangszerpótlékot használ. És vannak persze zeneiskolai, koncerttermi orgonák. Az egyik első nagy sikerünket tizenhat éve, a Müpába épített orgonával értük el.

A Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra által készített 6804 sípból álló, 92 regiszteres, 5 manuálos hangszer szólal meg esténként.

 

Azt mondják, hogy nincs két egyforma orgona. Ha lejátszanék magnóról egy orgonahangot, meg tudná mondani, hogy ki készítette a hangszert?

 

Valószínűleg nem, pedig jó a hallásom, és tanultam zenét. A rejtvény megoldása nagyon sok mindentől függ: milyen a felvétel akusztikája, ki és mit játszik a hangszeren, hány sípja van az orgonának – lehet kétezer, de akár hatezer is. Egy barokk mester hangvilága felismerhető, de akkor még mindig nem tudjuk, hogy milyen a templom szerkezete, magassága.

 

Hallottam a „sípörökbefogadás” programjukról. Mi ennek a lényege?

 

A sípörökbefogadás a közösségről szól, arról, hogy együtt, összefogva, a maguk számára építettnek fel egy orgonát, megteremtve annak anyagi feltételeit. A hangszerek királynőjeként is emlegetett orgona sok száz, esetenként több ezer orgonasípból épül fel. A síp-örökbefogadó program során a közösségek tagjai egy-egy orgonasíp megvásárlásával járulhatnak hozzá a hangszer megépüléséhez. A megvásárolható sípokról lista vagy úgynevezett síptérkép készíthető, melyet weboldalon, templomban, koncertteremben, iskolában lehet kihelyezni. Arra is lehetőség nyílik, hogy a későbbiekben a hozzájárulók neve szerepeljen a sípokon, oklevelet vegyenek át, vagy egyéb módon díjazzák a segítségüket.

 

Hol tanulta a szakmát?

 

Érettségi után két év szakmunkásképzés következett a Kaesz Gyula Faipari Technikum és Szakképző Iskola égisze alatt, a hangszerkészítő osztályban szakosodhattunk zongorára, cimbalomra, fa és rézfúvós javításra, húros hangszerekre és orgonaépítésre. Ez utóbbit hárman tanultuk, de ketten időközben abbahagyták. Egyébként ma is ez a jellemző; nagyon ritkán van tanulónk, és sok esetben ő sem marad meg a szakmában.

 

Ezek szerint ma már Ön is tanít.

 

Rengetegen tanultak és vizsgáztak is nálunk, sőt sokan közülük itt is maradtak. Az asztalos

BUDAVÁRI ATTILA

"Egy feleségtől három lányom és négy fiam van, és már mindenki megfordult itt a gyárban."

tanulók közül minden év végén a legjobb egy-kettőt megszólítottuk, hogy maradjanak, ők fasíp vagy orgonaszekrény készítőkké váltak, mechanikát szerelnek. A mostani állomány egy jó része a saját nevelésem. De volt olyan is, amikor egy, a tanulmányait frissen elkezdett fiatalember egy hét után jelentkezett, hogy nem érzi magát elhivatottnak. Egy másik fiatalember pedig azt mondta, hogy „lusta vagyok, én szeretnék tökölni, de itt azt meg nem lehet…” – nos, ő elment fényképésznek. Ezek még a szerencsésebb esetek; van, aki csak öt év után ébred rá, hogy mit szeretne, illetve mit nem, vagy csak egyszerűen nem tudja kimondani, hogy nincs a helyén.

 

Most szeptembertől hányan tanulnak a manufaktúrában?

 

Senki. Harminc év után egyetlenegy tanulónk sincs. Olyan lehetetlenre sikeredett a szakképzési rendszer átalakítása, olyan sok a ránk rakott adminisztrációs tehet, hogy ezt már nem vállaltuk.

 

Ki viszi tovább a céget? A gyerekek közül valaki?

 

Egy feleségtől három lányom és négy fiam van, és már mindenki megfordult itt a gyárban. Az a fiam, aki jelenleg elektronikus zeneszerzést tanul, egy évig nálam tanulta az orgonakészítést – talán még folytatja. Az agrármérnök másik fiam beugrott fél évre segíteni, mert olyan sok a munka. A többi gyereket még nem tudom, bár a tizenhárom éves fiam állandóan itt akar lenni, CNC-zik, lézerrel vág, dolgozni akar. Ő az, aki már egyéves korában remegett a csavarhúzóért. Erősen technikai orientáltságú, talán majd ő átveszi az üzemet. Jó lenne átadni a tudást, a faanyagot, a gépeket nem kidobni, hanem átörökíteni. Csak reménykedem, nem akarok senkit sem kényszeríteni erre. Van is erről egy rövid sztorim: sokat dolgozom Portugáliában, egy ottani mestertől hallottam egy távoli kollégáról, akinek született egy lánya. Örült, „…de hát kinek adjam át a szakmát, kéne egy fiú is” – sóhajtozott. Nemsokára megint gyereke született, de ismét egy lány. Ugyanaz a fohász: „jó lenne egy fiú is…” A végén 13 lánnyal áldotta meg az ég. Persze, be is lehet nősülni a családba, szóval remélem, hogy így vagy úgy, de családi vállalkozásként valamelyik gyerekem tovább viszi a műhelyt.

 

Hét gyereket nevelnek, különleges szakmát választott. Nagyon másképp élnek?

 

Érdekes, amit felvet, mert már a 27 éves nagylányom és a 11 éves kisfiam között is van egy generációváltás, 16 év különbség meglepően nagy gondolkodásbeli és szocializációs különbséget eredményezett. A gyerekek katolikus iskolába járnak, ahol több nagycsalád gyerekei is tanulnak, tőlük nem különbözünk markánsan. Egyébként, ahogy születtek a gyerekek, többen megkérdezték, hogy katolikusok vagyunk-e, vagy nincsen tévénk.

 

És mit válaszolt?

 

Hogy mindkettő. Mindehhez persze kellett az orvos végzettségű feleségem is, aki feláldozta a karrierjét. Most megy majd vissza dolgozni, ahogy a legkisebb gyerek is nagyobbacska lett.

 

Akkor minden a helyén van?

 

Azért nem. A sikerek mögött rengeteg küzdelem, túlóra, éjszakai nyugtalanság is van.

BUDAVÁRI ATTILA

"Segít a hit, az imádság, az, hogy ventilálni tudok a feleségemnek, meg tudjuk beszélni a dolgokat, és az, hogy szerető és értő közegben élek."

Éjjel felébredek, nézem a plafont, felkelek, felírom azt, ami eszembe jutott. Nemegyszer megígértem, hogy én viszem a kenyeret vacsorára, aztán befutott még egy árajánlatkérés, egy extra sürgős megrendelés. Órákkal később értem haza, és végül a kenyeret is elfelejtettem. Sokan, akik csak azt látják, hogy Európa-szerte építjük az orgonákat, nincsenek tisztában azzal, hogy egy cég nem megy magától; óriási erőfeszítéssel értük el, hogy ez a manufaktúra felépüljön, és működjön.

 

Addig is, amíg kinevel egy utódot, van stratégiája arra, hogy miként delegáljon feladatokat?

 

Napi szinten mindig is ezernyi megoldandó feladat volt. Vagy azt választottam, hogy én elvégeztem az adott feladatot, vagy – átesve a ló túloldalára – mentem végig a műhelyen, fel sem néztem, és közöltem velük, hogy meg tudod oldani, felnőtt szüleid vannak, és mentem tovább. Ha ez nem segített, akkor jött a második kedvenc mondatom: „Nem beszélsz, küzdesz!” – fel is nőttek a feladathoz. Ha ötven ember helyett kellene dolgoznom, gondolkodnom, kitalálnom a dolgokat, az nem működne. Szóval igen, tudok delegálni, nem kell fognom a kollégáim kezét, de így is rengeteg probléma marad vezetői szinten.

 

Hogyan nyernek el egy munkát? Tendereken? Ismeretségén keresztül? Vagy egyházak referenciájával?

 

A tevékenységünk egyik fele az, hogy a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra neve alatt orgonákat építünk, szerte Európában, például Portugáliában éppen tíz hangszerünket tudják megszólaltatni. A másik felünk egy webáruház, amely 15 éve működik, és ezernél több regisztrált orgonakészítő vállalkozás megrendelője van. Ők jellemzően Nyugat- és Észak-európai orgonakészítők, javítók. Ha nincs helyük, idejük vagy éppen kedvük valamit helyben legyártani, tőlünk megrendelhetik: ezer tételünk van, fotóval és cikkszámmal.

A restei római katolikus templom különleges orgonája is Budavári Attila és csapata munkája.

 

Ezer tétel? Sejtettem, hogy egy orgona bonyolult szerkezet…

 

Sok olyan megrendelésünk van, hogy ezt vagy azt kérik a katalógusból, de legyen nagyobb, zöld és másfajta anyagból.

 

Megcsinálják?

 

Ha kell, akár lehetetlen határidőre is. Nemrég volt egy külföldi fémsíp rendelésünk, öt hétre, de rögtön láttuk, hogy 800 órányi munka kell hozzá. Ilyenkor mondhatnánk, hogy „miért nem rendelted meg előbb, te cseszted el”, de ez nem megoldás, attól még kell a partnernek a síp. Megbeszéljük a kollégákkal, átszervezzük a futó projekteket, és én már csak azt látom, hogy le van gyártva, ki van fizetve, és elment a teherautó. Kérdezett a referenciáról. Az a mi referenciánk, hogy mindig mindent időre viszünk. Nincs olyan, hogy késünk, mert pontos ütemterv szerint dolgozunk. Ha egy bajor gyülekezetnek a karácsonyi miséjéhez a mi orgonaalkatrészünkre van szüksége, és ehhez leadták a megrendelést, akkor nem tehetjük meg, hogy januárban érkezünk meg az alkatrészekkel.

 

A honlapjukon azt olvastam, hogy egy templomi, koncerttermi orgona építése vagy felújítása a szerződés aláírásától számítva nagyságrendileg 1-1,5 évet vesz igénybe. A szerződéskötésig, azaz az ötlettől az orgonaépítő cég kiválasztásáig pedig 3-6 hónap is el szokott telni. Tehát ha valaki két év múlva szeretné használni az orgonáját, bizony holnap el kell kezdenie megkeresni az építtető céget. Van ehhez türelmük a megrendelőknek?

 

Nincs, sokszor értetlenek. Szélsőséges esetben az első tárgyalástól az utolsó síp hangolásáig-orgonaszentelőig akár négy év is eltelik. Amikor későn szólnak és lehetetlen határidőt kérnek, általában az is elhangzik, hogy: meg tudják csinálni, maguk sokan vannak. Ez igaz, de ekkor szoktam a kedvenc példámat elmondani. „Ha egy WC-t egy festő egy óra alatt fest ki, akkor 10 festő 6 perc alatt, 20 festő 3 perc alatt… Néha jön a felismerés, hogy ja, úgy nem férnek hozzá… Hát igen, hiába vagyunk ötvenen, ha a hónapokig tartó hangolást egy vagy két ember tudja csak végezni egyidejűleg.

 

Nyomásként éli meg mindezt? Hogyan oldja a stresszt? Segít a hite vagy a család, hogy ne őrüljön bele a megoldandó feladatokba?

 

Nemrégiben loptak a bankszámlánkról, lerobbant egy teherautónk áruval megpakolva az autópályán, elment egy jó emberünk Kínába fél évre, biciklipályát építeni. Mindig történik valami, és néha tényleg az őrület határán egyensúlyozunk. Amikor az embernek gőzöl a feje, eszébe jut, hogy: tényleg ezt akarta tizenkét évesen? De segít a hit, az imádság, az, hogy ventilálni tudok a feleségemnek, meg tudjuk beszélni a dolgokat, és az, hogy szerető és értő közegben élek. Néha gyalog megyek hazáig – ez kábé négy kilométer –, vagy motorozok egy órát a Mecsekben. Mindennel együtt szeretem, amit csinálok, ez az életem.