Kevés elmélet ágyazódott be olyan mélyen a köztudatba, mint a Dunbar szám: ez azt igyekszik megadni, hogy egy személy hány szoros, személyes szociális kapcsolatot képes fenntartani – ez a limit 150 körül van.
Nem meglepő, hogy mitől ragadta meg a közönséget. Ahogyan azt Maria Konnikova tudományos újságíró megjegyezte a New Yorker folyóirat Robin Dunbarról szóló portréjában, az antropológus felismerése a legváratlanabb kontextusokban bukkan elő, már-már kísérteties módon. A mai vadászó-gyűjtögető társadalmak közösségei a számítások szerint átlagosan 148,8 tagból állnak. A rómaiaktól a szovjet hadseregig a katonai egységek 150 katonát számláltak. Ahhoz, hogy az embernek ezer ismerőse legyen Facebookon, a Dunbar számból következtetve az emberiséggel egyidős íratlan törvényt kell megszegni.
Azok, akik pánikolnak, tévednek: a közösségi hálók nem helyettesítik a valódi, off-line barátságokat, és nem változtatják a felhasználókat alagsorban senyvedő zombivá, akik képtelenek szemtől-szembe intelligens társalgást folytatni. A Dunbar-szám mégis azt sugallja, hogy valami nincs rendben a modern barátságokkal. Évszázadokon át, különösen az ipari forradalom óta, vándorolunk: elhagyjuk azt a közösséget, amelybe születtünk. Nagyon sokáig ez azt jelentette, hogy az ember szinte minden addigi kapcsolatát elveszítette, és arra kényszerült, hogy új ismeretségi kört alakítson ki. Manapság az autópályáknak, légitársaságoknak, emaileknek és telefonoknak köszönhetően sosem kell elvágni a régi kötelékeket. A régi életünket sosem hagyjuk hátra, így nem kell érzelmeket áldozni arra, hogy kivárjuk, míg jóbarátokat, ismerősöket szerzünk. Furcsa módon éppen ezek a szeretteinkkel fennmaradó kapcsolatok azok, amelyek miatt esetleg úgy érezhetjük egy új helyen, hogy nem tartozunk sehová. A régi körtől nem szakadunk el, és az újat nem teremtjük meg.
Az egyik következménye ennek az, hogy az ismeretségi körbe tartozó 150 ember valószínűleg nem ismeri egymást. Ahogyan Robin Dunbar írja, közösségi hálóink már nem olyan sűrűn átszőttek, mint régen voltak. Bárki, aki hátrahagyott egy unalmas, eseménytelen kisvárost, talán aláírja és hálás érte. Már csak azért is, mert a sűrűn átszőtt háló a falvakban megmagyarázza, miért támad az az érzése az embernek, hogy mindenki tud mindenről, és beleártja magát olyan dologba, amelyhez semmi köze nem lenne.
Holott ha közeli barátok ismerik egymást, annak csak örülni lehet. Például Dunbar kutatásaiból az is kiderül, hogy az emberek sokkal önzetlenebbek azokkal, akikhez szoros kapcsolatok fűzik. Két ember, akik jóismerősök, sokkal kisebb eséllyel segítenek egymásnak, ha nincs közös barátjuk. Hogy miért van szükség egy őket összekötő emberre? Nos, a magyarázat talán nem túl tetszetős és erényes, de emberi. Egyrészt azért, mert nagyobb a közösségi nyomás: ha van közös ismerősük, akkor aggódhatnak amiatt, hogy szóvá teszi, ha egyikük nem bánt jól a másikkal. Egy sűrű hálózatban egy baráti cselekedet önmagánál sokkal többet jelent: egyszerre teszünk jót a barátunknak és erősítjük meg a közösségi szövetet, amelybe beágyazódtunk. Ha egy jó tettet végrehajtunk, azzal két legyet ütünk egy csapásra. Ez talán segít oldani azt az ellenérzést, hogy legközelebb egy vacsorapartin bemutassunk egymásnak két barátot. Igen, lehet, hogy pletykálni fognak rólunk a hátunk mögött- ez a kockázat megvan. De az is biztos, hogy ez a pletyka csak erősíti a közösségi hálót, ennek pedig csak örülni lehet.
