A békeszerződésről mind a mai napig számtalan olyan történet van forgalomban, amely a történelmi Magyarország, de főleg a magyar közösség számára tragikus történteket meseszerű, folklorizált elemekkel magyarázza, teret nyitva az olyan zárt, egykimenetes magyarázatoknak, amelyek bizonyosan téves irányban befolyásolják a közgondolkodást.

Népszerű lenne ezeket a tévhiteket besorolni a korábban divatos „mítosz” vagy a mostanság elítélő éllel emlegetett „összeesküvés-elmélet” fogalma alá. Márpedig az utóbbi biztos szalonképtelenséget jelent. A Trianonnal kapcsolatos honi történetek jobbára nem az összeesküvés-elméletek körébe tartoznak: némelyik egyszerűen a nem- vagy a rosszul tudás eredménye. Például sokan úgy tudják: a magyar békeszerződést a versailles-i kastély kertjében álló Kis Trianon palotában írták alá – holott nem: az onnan pár száz méterre álló Nagy Trianonban. Más történetek tudatos legendaépítés eredményei – például az, amely Apponyi Albertet, a magyar békedelegáció vezetőjét szinte héroszi magasságokba stilizálta –, a harmadik fajta pedig meseszerű elemekkel átszőtt kelet-európai vándorlegenda.
E történetek megítélésével kapcsolatban azonban két körülményt nem szabad szem elől tévesztenünk. Egyfelől: a Trianonnal kapcsolatos legendák csaknem mindegyikének van valamiféle minimális valóságalapja. Másfelől, ezekről a legendákról sohasem tudjuk meg igazán pontosan, hogy mikor keletkeztek: rettenetesen nehéz megfogni azt a pillanatot, amikor megszülettek. Némi szerencsével esetleg az első írásbeli közlést el lehet csípni, de gyakorta még azt sem: egy-egy közlés akár évtizedekkel megszületése után kerül először papírra: mivel Kelet-Európában élünk, jó eséllyel valamely szépirodalmi műbe vagy esszékötetbe.
Vegyünk szemügyre néhányat a legendák közül!

Georges Clemenceau magyar menye

Az 1919 januárjában megnyílt békekonferencia elnökeként működő francia miniszterelnökről azt szokás tudni (nem utolsósorban Illyés Gyula Beatrice apródjai című regényének köszönhetően), hogy magyar menye miatt neheztelt az országra, és fia megromlott házasságáért is ferdén nézett a magyarokra. Ez volt az oka kirívó ellenszenvének, ezért veszítette el az ország területének kétharmadát, lakosságának több mint a felét, és került több mint hárommillió magyar ajkú a határokon túlra.
Korábban némelyik magyar történész is azzal söpörte le az ötletet, hogy ez gyerekség, Clemenceau-nak nem is volt magyar menye. A legfrissebb kutatásokból azonban kiderült, hogy nagyon is volt: az agrármérnökként egy cukorgyárban gyakornokoskodó Michel Clemenceau 1901-ben Galántán vette feleségül az akkor tizenkilenc éves Michnay Idát. A menyegzőre az 1841-ben született francia politikus is Magyarországra látogatott, majd a trencsénteplici fürdőben kúráltatta magát.
Habár fia és menye házassága a háború alatt valóban megromlott, el is váltak, Georges Clemenceau közelmúltban kiadott levelezése alapján állíthatjuk, hogy Idával a kapcsolata mindvégig szívélyes maradt. Az elvált asszonyt nem zárták ki a családból, s hosszú életét is az egyik Clemenceau-birtokon fejezte be az 1980-as évek elején.

Hogy Magyarországot miért büntette a békekonferencia, arra prózaibb és összetettebb magyarázat kínálkozik, bár az elszenvedett megaláztatást nyilván nem kisebbíti. Franciaországnak és a győztesek nagyobbik felének az volt az érdeke, hogy a Monarchia helyén erős, egymással és a nagyhatalmakkal szövetségesi viszonyban lévő kis- és középhatalmak legyenek gátjai a keleti irányú német és a nyugati irányú szovjet-orosz előrenyomulásnak. Ezeket az új államokat pedig az Osztrák-Magyar Monarchia valamikor területéből látták jónak kistafírozni.
Bár Clemenceau igen vérmes férfiú volt – a szónak csaknem minden értelmében –, politikai döntéseit rendszerint rideg számítás és a francia érdekek figyelembevétele diktálta, nem pedig személyes érzelmei. Woodrow Wilson amerikai elnököt holdkórosnak tartotta, Ion Bratianu román miniszterelnököt meg pojácának: mégsem habozott velük együttműködni, amikor új európai rendet akart teremteni.
A magyarokkal szembeni mogorva viselkedése pedig annak tulajdonítható, hogy pontosan ugyanazon a napon, amikor 1920 januárjában Apponyi Albert elmondta Magyarország kifogásait a nagyhatalmak vezető politikusainak, Georges Clemenceau megtudta, hogy alulmaradt azon a szavazáson, amely Raymond Poincaré köztársasági elnök utódáról döntött. A poszt pályája csúcsa lett volna. Visszalépett a jelöltségtől, és soha többet nem tért vissza a politikába 1929-ben bekövetkezett haláláig.

Hajózható patakok

A Trianonnal kapcsolatos legendák között inkább helyi történetként él az, hogy a magyar-csehszlovák határ Balassagyarmat, illetve Sátoraljaújhely mellett azért alakult úgy, ahogy, mert a rosszindulatú cseh szakértők hajózható folyóknak állították be a csekély vízhozamú Ipolyt és Ronyvát. E történet egyik verzióját magam is a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján hallottam Sárospatakon, egy rokonlátogatás alkalmával. Leírva azonban sokszor megtalálni visszaemlékezésekben (például Boldizsár Ivánéban) vagy a sajtóban. Ezzel szemben semmiféle bizonyítékunk nincs arra, hogy ez így történt; ellenben az ellenkezőjére bőségesen.
A csehszlovák békedelegáció a beterjesztett memorandumaiban jóval délebbre, az Északi-Középhegység déli lejtőjén képzelte el a csehszlovák-magyar határt, a fent említett patakok fel sem bukkantak érvelésében. Ellenben mindkét hellyel kapcsolatban folyt vita a határról, de nem a vízfolyások, hanem a vasútvonalak miatt. A korban, a modern, szilárd burkolatú úthálózat megjelenése és a tömeges motorizáció elterjedése előtt, a vasút volt a nagy tömegű ember (így például hadsereg) és áru szállítására egyedül alkalmas közlekedési eszköz, s a prágai kormány küzdött a sátoraljaújhelyi vasútállomás (ma Slovenské Nové Mesto néven Szlovákiában található) és a csatai vasúti csomópont elcsatolásáért.
A hajózható patakok története valamikor a húszas évek végén bukkant fel a magyar határrevíziós irodalomban. Sőt, a harmincas években már a jugoszláv-magyar határról is ismerünk hasonló történeteket.

Kéjnők és bojárlányok

A részeg határkijelölő francia tisztek (Végel László magyar író szíves közlése), a Hruscsov által visszaígért Erdély, Beregszász (ismeretlen konferencia-hozzászólók szíves közlései) mellett a Trianon kártételeit ecsetelő irodalomban előkelő hely jut azoknak a román és szerb örömlányoknak, akik állítólag az antant diplomatáinak és szakértőinek ágyában kedvezőbb, khm, hozzáállásra sarkallták az antant döntéshozóit.
Már a legenda forrása is elég zűrös: az ezt megéneklők jobbára Henri Pozzi világszédelgő francia újságíró harmincas években, vélhetően részben magyar pénzekből megjelent könyvére hivatkoznak, amelynek pontatlan adatközlései sokszor gyanút keltőek. Ráadásul az egyetlen esemény a békekonferencia alatt, amely távolról emlékeztethet erre az akcióra, az Mária román királyné és udvarhölgyeinek párizsi látogatása 1919 áprilisában. Azonban hiábavaló volt a kísérlet: a királyné által elérni kívánt célok egyike sem teljesült. Nem került Romániához Mátészalka, Békéscsaba és néhány más, kisebb jelentőségű település, vasúti csomópont a Tiszántúlon. Ráadásul a román szélsőjobboldali publicisztikában néha felbukkan az állítás, hogy Románia azért nem tart a Tiszáig, mert a magyarok hazafias szellemű kéjnőket küldtek Párizsba, hogy ezt az antant-ígéretet hatálytalanítsák.

Önismeret vagy valami más

Mind e történetek mellett még számos másikat ismerünk: a szabadkőművesek vagy éppen a rosszindulatú szakértők szerepét, azt a nemrég lábra kapottat, amely lánclevélben buzdít arra, hogy a Vatikánt bírjuk rá Trianon felülvizsgálatára, és további társaikat, amelyek napjainkban újra és újra felütik a fejüket. Ezekre is megpróbáltam kitérni Trianon-legendák című, nemrég megjelent kis könyvemben.
A legendák ellen vívott harc sokszor fölösleges és időt rabló vállalkozás. A történetekkel való szembenézés azért szükséges mégis, mert a művelt és a történelemmel mint múlttal számoló polgár az erős európai nemzet legfőbb biztosítéka. Ráadásul ezek a meseszerű történetek olyan magyarázatokat kínálnak, amelyek gyökeréig hamis világlátásra épülnek, kinevettetik a fontosnak tartott célokat (például a határon túli magyar közösségek jogainak ügyét), és olyan nárcisztikus világképet tükröznek, amely nem hajlandók másról tudni, csak sérelmekről és összeesküvésekről.
Hogy tehetetlenek vagyunk, mert velünk történnek a dolgok.