Ha nem csipkedték volna meg a bolhák Agatha Christie-t az Orient expresszen Párizs és Isztambul között, valószínűleg sosem fundált volna ki véres gyilkosságot a luxusvonatra – utal Robert Schnakenberg amerikai író-szerkesztő az írónő 1934-ben megjelent Gyilkosság az Orient expresszen című krimijére. Az Egyesült Államokban kiadott Secret Lives of Great Authors könyvben (magyarul korábban a HVG gondozásában jelent meg Híres szerzők titkos élete – Amit tanáraink soha nem meséltek el címmel) több mint negyven nagyágyú hétköznapjaiba pillatnhatunk be úgy, ahogyan egyetlen korábbi irodalomtörténetben sem. A világirodalom színe-java, a klasszikusoktól a modernekig, ám az a kép, amit a könyv szerzője, Schnakenberg az olvasó elé tár, minden, csak nem hízelgő.
Csupa emberi gyarlóság. Néhány zseninek a Tízparancsolat legtöbb pontjával problémái akadtak. William Shakespeare például, még mielőtt meggazdagodott és elsumákolta volna azt a sok adót, amit elsumákolt, fiatalon nyulat, sőt szarvast is lopott. A fáma szerint az író lakhelyéhez, a Stratfordhoz közeli birtokon élő Sir Thomas Lucy bírónak többször meg kellett vesszőznie, sőt be kellett zárnia a zsenipalántát. A tetten ért Shakespeare ezt később azzal bosszulta meg, hogy több művében is Lucyről mintázta az ellenszenves bíró karakterét, így A windsori víg nők című vígjátékában is.
Lev Tolsztoj orosz regényíró buzgó keresztényként a Tízparancsolat betartásában jeleskedett, az ő baja tulajdonképpen az volt, hogy ezt túlzásba is vitte. Az önmegtartóztató életmódjáról, vegetarianizmusáról híres Tolsztoj odáig vitte a felebarátok közötti őszinteség eszméjét, hogy 1862-ben köttetett frigyének éjszakáján friss arájával elolvastatta korábban írt naplóit. A tizennyolc éves Szonját lehervasztotta, hogy nászéjszakáján előjáték gyanánt újdonsült férjének erotikus múltjával kellett foglalkoznia. Talán az esküvő körüli bizarr esetek előjelei lehetnek a későbbi válságoknak: a többször is öngyilkossággal fenyegetőző Szonja sokat szenvedett az elvterrorista Tolsztoj miatt.
Oscar Wilde brit író is elég furcsán viselkedett 1884-es esküvőjének előestéjén. A később férfiszerelme miatt feleségétől elhidegült író jobban el volt foglalva menyasszonya ruhájával, mint magával a menyasszonnyal. Órákat foglalkozott a fodrokkal és redőkkel, hogy minden tökéletesen álljon rajta. Érthető, hiszen az írót egykor édesanyja leánykaruhákban járatta. Hogy ez a káros szokás semmiképpen sem döntő a homoszexualitás „kialakulásában”, mutatja, hogy a hipermacsó Ernest Hemingwaynek kisgyermekként szintén szoknyácskákat és masnikat kellett hordania. Az 1961-ben elhunyt Nobel-díjas író ezt talán túlkompenzálta: vedelt, marokszámra szívta a szivart, halomra törte a női szíveket, és mint a könyvből kiderül, még a kritikusokat is jól megverte, ha ennek sürgős szükségét érezte.
A gátlástalanság sokszor valóban együtt jár a nagysággal. A Gyűrűk Ura brit írója, az amúgy szelídnek mondott J. R. R. Tolkien állítólag állati módon vezetett, figyelmen kívül hagyva a szembejövő sávban közlekedő autókat. Az egyik legnagyobb 19. századi regényíró, Honoré de Balzac pedig irdatlan mennyiségű ételt pusztított el, messze földön híressé vált hangok kíséretében. Ezzel kapcsolatban Schnakenberg egy igen kínos malőrről számol be. A Balzackal jó viszonyt ápoló Alexander von Humboldt német természettudóst egy barátja megkérte, hogy mutasson neki egy igazi őrültet. Humboldt vacsorát rendezett, ahova barátait és egy beteget is meghívott, Balzac pedig akkora beleéléssel evett, hogy a kíváncsi barát őt hitte bolondnak.
Kétségtelen, hogy sok nagy írónak voltak bolondériái. A 19. századi Charles Dickens például rajongott a halottasházakért, előszeretettel kereste fel őket, és érintette meg az elhunytakat. A bioéletmód népszerűsítője, Franz Kafka pedig – aki a könyv szerint biztosítási szakértőként feltalálta a bukósisakot – nudista strandokra járt, ám úszómezét mindvégig magán tartotta.
