A pesti Broadway egyik színházaktól övezett kávézójában a színház, a rockzene és az anyaság bonyolult összefüggései mellett arról beszélgettünk, hogy miért fontosak a kudarcok a siker felé vezető úton, mit őrzött meg a mai napig a a kamaszkori lázadásból, és hogy izgul-e még a fellépések előtt.

Épp a Tháliával szemben ülünk, ahol te magad is sokszor megfordultál a Krétakörrel. Adja magát a kérdés: mi a helyzet veled manapság színházi fronton?

Fájó szívvel, de sajnos folyamatosan dobálom vissza a szerepeket. Ennek részben az az oka, hogy kisgyereket nevelek, másfelől pedig a zenekar most nagyon pörög – sok koncertünk és még több tervünk van. Mindig nehéz ezeket a döntéseket meghozni, de nem akarom magam túlterhelni. Most elsősorban a kisfiammal szeretnék minél több időt tölteni, és a zenélésbe fektetni az energiáimat. Egy beugró szerepet azért vállaltam a Belvárosi Színházban, ahol így szerencsére nem kellett végigcsinálnom a próbafolyamatot. Valamint az álomszerepemet is eljátszhattam egy népszerű filmes produkcióban, de ez majd csak ősszel lesz látható, és addig sajnos nem mondhatok róla többet.

Zene és színház kettőssége régóta része az életednek. Mennyire nehéz érzelmileg áthidalni, mondjuk, a Nemzeti Színház és egy rockfesztivál nagyszínpada közti különbséget?

Igazán fura helyzetek akkor alakultak ki, amikor összecsúsztak a dolgok, és, mondjuk, előadás után kellett átmennem egy koncertre. Eleve nagyon sok energiát fektetek a színpadi jelenlétembe, ezért ilyenkor már reggeltől megviselt az, hogy melyikre gondoljak. Pontosan emiatt azt ritkán vállaltam, hogy olyan szerep után legyen koncert, amely nagyon megterhel vagy kiborít – de azért ilyenre is akadt példa. Azt hiszem, most már elég rutinos vagyok, és könnyebben tudom az egyik ajtót becsukni, a másikat meg kinyitni.

Az évtizedek során szerzett színházi rutinodat egyébként jól tudod hasznosítani frontemberként?

Én színészként viszonyulok a zenéléshez. Abban, ahogy a zenekarom élén létezem, nagyon sok

Mennyire vagy benne te magad ezekben a karakterekben?

Ez teljesen én vagyok. Színházi és filmes szerepekben sokszor kell olyan vonásokat keresned önmagadban, amelyek egyébként nem igazán jellemzők rád. A koncertezés ebből a szempontból egész más. Az száz százalékig én vagyok. Azon belül nyilván a mindenféle és -fajta én.

Jól érzem, hogy a dalaidnak, a bennük megformált bohókás vagy épp vampos női figuráknak van egy egészséges feminista üzenetük?

Ez most ugye a korszellemmel is egybevág. Állandóan téma, hogy felborultak a szerepek, és hogy egyáltalán mik is ezek. A nők nagy kihívások elé vannak állítva: kell és akarnak is dolgozni, de akkor hogy szülnek gyereket? Egy fronton álló nőnek, főleg ha rockzenéről van szó, muszáj képviselnie valamit mindezzel kapcsolatban. A színpadon állók legfőbb feladata amúgy az energiaátadás. Ha az emberek megtisztelnek azzal egy zenekart, hogy rájuk áldozzák a pénzüket és az idejüket, akkor valami nagyon nagy ajándékot kell, hogy kapjanak azon az estén. Az egyik legnagyobb öröm nekem, amikor azt hallom egy koncert után, hogy: úristen, három napig repültem, annyi energiát adtál! Az emberben ugyanis nagyon sok erő van, csak ki kell bányászni, és a felszínre hozni. A közönségem persze már el is várja, hogy a koncert közös szeánsz legyen, ahol kilőjük magunkat az űrbe, és megmozgatjuk a közös erőket.

A teljes cikk a La femme 2014. tavaszi számában olvasható.