Enyhe németes akcentussal, de tökéletesen fejezi ki magát magyarul Christian Schumann, aki az idei februárt megint csak Pécsett, a Pannon Filharmonikusokkal töltötte. Először a Valentin-napi koncertet vezényelte, egy héttel később pedig a zenekar Mahler-, Richard Strauss- és Wagner-estjét, amelyen Rost Andrea is fellépett. Az interjút a két koncert közötti napokra terveztük, de a próbák miatt Christian nem tudott Pestre eljönni. Egy lehetőség maradt: a skype-interjú.

 

– Egész délelőtt a Mahler-műsort próbálta, néhány perce ért vissza a szállodába. Ha lenne ott zongora, most mit játszana, csak úgy magának?

– Egészen biztos, hogy Bachot.

 

 

– Szabadideje most nem sok van, hiszen készül a következő hangversenyre, néhány nappal ezelőtt pedig a Valentin-napi koncertet vezényelte. Franciaországban, ahol most él, és Németországban, ahol felnőtt, mennyire népszerű a Valentin-nap?

– Mindkét helyen tartják, Németországban naivabb, gyerekesebb az ünnep, Franciaországban pedig rengeteg vörös rózsát vesznek aznap. Hogy őszinte legyek, mi most 14-én majdnem elfelejtettük, annyira elmerültünk a munkában. Aztán ültünk próba után a hotelban a fiúkkal, akkor kapott észbe mindenki, és gyorsan hazatelefonált.

 

– Végignéztem a február 14-i koncert műsorát, igazán nem nevezhető hagyományosnak. Hogyan jellemezné?

– Nekünk a Valentin-napi koncert mindig arra ad a lehetőséget, hogy kísérletezzünk. Tulajdonképpen koktélt keverünk ki, más-más arányokkal és hozzávalókkal. Úgy gondoltuk, hogy ilyenkor nem a klasszikus zenei koncertek szokásos közönsége jön el, hanem általában párok, akik ezt a napot szeretnék ünnepelni, tehát nem akarunk megrázó vagy szomorú műveket színpadra vinni.

 

Inkább egy egzotikus összeállítást tervezünk: korábban játszottunk például részleteket a Hattyúk tavából és az Egy amerikai Párizsban című Gershwin-darabból, de idén úgy döntöttünk, hogy ne szerepeljen a műsorban egyik neves, klasszikus zeneszerző sem. A programba ezúttal különböző feldolgozások kerültek, amelyeket fiatal zeneszerzők hangszereltek meg, azután volt tőlem egy darab, és eljátszottuk a Pocket Symphoniest, egy elég progresszív német zeneszerző művét. Tehát idén kizárólag élő, ráadásul fiatal muzsikusok darabjaiból válogattunk, megpróbáltunk egy olyan nyelvet eltalálni, ami a mai világban érthető.

 

– Pécsre Portóból érkezett, ahol egy Marlene Dietrich-filmhez kötődő projektben vett részt. Ez pontosan mit fed?

– Három évvel ezelőtt egy luxemburgi dzsesszzenész barátomat, Pascal Schumachert felkérték,

INSPIRÁCIÓ

"Úgy lehet a legkreatívabban dolgozni, ha mindenki hozzáadja a maga ötleteit, és inspiráljuk egymást. Olyan ez a folyamat, mint amikor egy hógolyó egyre nagyobbra és nagyobbra hízik."

hogy keressen egy némafilmet, és komponáljon hozzá zenét. A produkcióban ő szólistaként szerepel, én karmesterként. Először felvettük a Kölni Rádiózenekarral, ebből készült egy DVD, azóta pedig kínáljuk a projektet mindenfelé. Vagy együttessel megyünk – kilenc zenészről van szó –, vagy helyi zenekarral játszunk, mint például Portóban, ahol egy nagyon híres kortárs együttessel dolgoztunk. A film címe Az asszony, aki után a férfi vágyódik, és ki is lehetne más ez az asszony, mint Marlene Dietrich?! Az 1929-ben készült filmben játszotta Dietrich az utolsó némafilmszerepét.

 

– Van olyan filmrendező, akinek látatlanban is azonnal igent mondana, ha felkérné, hogy írjon filmzenét?

– Szerintem ez úgy van, mint a könyvekkel: amit szeretek, nem biztos, hogy holnap újraolvasom, lehet, hogy csak egy év múlva, hiszen mindig más és más foglalkoztat. Szóval nem tudnék most egyetlen nevet mondani, mert ez napról napra változik. Eddig szerencsém volt, ha valaki felkért, mindig úgy hatottak rám a képek, hogy 150 százalékosan megjött a kedvem a feladathoz. Érdekes, hogy egy-egy filmötlet vagy kép mit vált ki belőlem, és mindezt hogyan viszonyítom a zenéhez. Nagyon szeretem egyébként a közös munkát, az együtt gondolkodást más alkotókkal, legyen az filmrendező, operarendező, zenészkolléga. Úgy lehet a legkreatívabban dolgozni, ha mindenki hozzáadja a maga ötleteit, és inspiráljuk egymást. Olyan ez a folyamat, mint amikor egy hógolyó egyre nagyobbra és nagyobbra hízik.

 

– Az, hogy szeret alkotótársakkal dolgozni, szerepet játszott abban, hogy nem maradt zongorista, hanem a karmesterséget választotta?

– Középiskolásként én nyírtam a füvet a biológiatanárom kertjében. Két-három hetente jártam hozzá, és egyszer megkérdezte, mit gondolok: lehet, hogy a hobbim – a zene – lesz később a munkám? El tudom-e képzelni, hogy egyszer majd ezzel keresem a kenyeremet? Én imádtam a zenét, ünnep volt minden pillanat, amikor zenével foglalkozhattam, de mellette iskolába jártam, sportoltam, és még nem igazán tudtam, mi lesz a hivatásom. Ettől kezdve viszont gondolkodni kezdtem azon, milyen lenne, ha később előadóművészként belépnék a profi világba. És mindig az jutott eszembe, hogy zongoristaként „hotelról hotelra” vándorló élet várna rám, ami nekem nem elég. Úgy éreztem, a zenei adottságaim mellett azt is használnom kellene, hogy tudok kommunikálni, tudok másokat motiválni, tudok a társaimnak olyan dolgokat mondani, amelyektől a zene jobban szólal meg.

 

 

Az az igazság, hogy imádok zongorázni, az nekem a menedék, olyankor százszázalékosan önmagam vagyok. Aztán kilépek mint karmester, és szervezni kell, megoldani ügyeket, mert valaki megbetegszik, hiányzik, van mindenféle intéznivaló. Én ezt szívesen csinálom, és tudomásul veszem, hogy ilyenkor egy profi világban mozgok, ahol megvannak a szabályok, a viselkedési formák a zenészekkel szemben. Az én feladatom, hogy ezekből a nálam tíz, tizenöt vagy akár húsz évvel idősebb művészekből előhívjam azt a lelkiállapotot, amit évekkel korábban, fiatalon éreztek: akkor, amikor eldöntötték, hogy zenészek akarnak lenni. Azt akarom belőlük „kicsiklandozni”, hogy ne rutinból játsszanak. És én ezt imádom, pedig nem mindig sikerül. Ha viszont motiválni tudom a zenekar tagjait, akkor érzik, hogy zeneileg-művészileg jó irányba haladunk: ilyenkor lehet a közönségnek is varázslatos élményt nyújtani.

 

– Amikor kezdő volt, nyilván pluszenergiákat követelt, hogy elfogadtassa magát egy-egy zenekarral, ahol sok jóval idősebb ember ül.

– Őszintén megmondom: amikor a pályám elején először álltam ki zenekar elé, nem nagyon hallottam vagy tudtam, mi történik körülöttem. Ott voltam, csináltam automatikusan a mozdulatokat, amelyeket megtanultam, de nem voltam képes feldolgozni, hogy minden szempár engem figyel, s ha én elrontok valamit, rántom magammal az egész zenekart. Hetven ember ült velem szemben, hatalmas információhullám áradt felém, nem tudtam befogadni.

 

Hosszú ideig tartott a kiképzés, meg kellett tanulnom, hogyan is kell bánni a rengeteg információval, redukálni őket, és pontosan megfogalmazni, amit mondani akarok. Ráadásul ezt csak úgy tudod gyakorolni, ha zenekar előtt vagy. A zenekar viszont nagyon költséges dolog, tehát olyan ez, mintha egy drága luxusautón tanulnál vezetni. Szóval, először kiállni a zenekar elé óriási csalódás volt, de azt mondták, ne aggódjam, ez mindenkivel így történik. Aztán idővel már mindinkább sikerült megszabadulnom a nyomástól, egyre több energiát tudtam mutatni és adni a zenekarnak. Az idősebb zenészek egyébként nagyon szeretik, ha jön egy fiatal és energikus karmester, akin látni lehet, hogy szívesen csinálja. Akkor nekik is jobban megy, a helyzet őket is felvillanyozza.

 

 

– Mennyi idő telt el az első, nem túl kellemes élménytől odáig, amikor már képes volt kicsalogatni egy-egy fásultabb zenészből az egykori lelkesedést?

– Úgy három-négy év után kezdtem érezni, hogy a zenekarnak már én adom meg az irányt. Fokozatosan ment. És persze az ember mindig tanul; nagyon jól tudom, hogy vannak olyan művek, amelyekkel ha most kiállok egy zenekar elé, meg kell találnom a helyemet, a pozíciót – mi is történik itt, hogy is működik ez ott. A próbákon aztán ez kialakul. Az a nagy szerencsém, hogy mindig tudtam bízni abban, amit korábban megtanultam a technikáról, és ehhez kellett még a három-négy év gyakorlat.

 

– A karmesteri munka eléggé kötött, pontos időbeosztás szerint működik. A komponálásban követ valamiféle munkarendet?

– Egy inspiráció, egy ötlet akárhol érhet, van nálam egy kis füzet, amelybe azonnal beírom, ha eszembe jut valami. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ötletet akkor rögtön ki is bontom, és leírok százezer vagy millió hangot egy hotelszobában. Amikor úton vagyok, sokkal nehezebb minden, mivel csak egy laptop van nálam meg a telefon. A szállodákban ráadásul kicsi az asztal, nem fér el rajta egy A3-as papír, csak a földön tudnék írni. A leginkább otthon szeretek dolgozni, akkor vagyok a legkreatívabb, hiszen ott a zongorám, a méretes íróasztalom és a nagy képernyő. Akkor dolgozom ki azokat a dallamokat, kombinációkat, témákat, amelyek – esetleg utazás során – eszembe jutottak.

 

 

Nagyon precízen beosztott napirendet igényel egyébként ez az élet, mert a karmester-zeneszerző kombinációban rengeteg a munka. Aztán éjjel kinyitom a gépet, és ott vár húsz e-mail, amit meg kell válaszolnom. Ha azonban az ember nagyon szereti azt, amit csinál, képes erre. Megfigyeltem magamon, hogy minél több a munka, annál fontosabb, hogy a kis dolgokra, a részletekre fókuszáljak. A nagy munkahullám apró kövekből áll.

 

– Annyira szeretem Robert Schumann némely darabját, hogy muszáj megkérdeznem: a családneve örökölt vagy választott?

– Apukámnak hasonló hangzású magyar családneve volt, de amikor 1972-ben elhagyták Magyarországot, és eljutottak Németországba, Schumannra változtatták. Egyrészt azért, hogy a családnevüket a németek is azonnal megértsék és le tudják írni, másrészt nagyon hálásak voltak, amiért befogadták és segítették őket. A német családnévvel szerettek volna még jobban idomulni az új környezethez.

 

– Ön kétnyelvűen nőtt fel?

– Igen, kétnyelvűen, de azt szoktam mondani, hogy engem az agyam és a szívem is más-más irányba húz. Sokat olvastam német filozófusokat, és közel áll hozzám a precizitás, a racionális gondolkodásmód, a vérem és a szívem viszont inkább magyar.

 

Fotó: Biromusic, Pannon Filharmonikusok