A Népzene Ünnepén hallhatta a közönség néhány középkori szefárd dalt megidézni az egy éve alakult Dina Zenekart, vagyis Samu-Pandzarisz Diánát, akit általában csak Dinának neveznek, és zenésztársait, Lamm Dávidot, Dés Andrást és Szokolay „Dongó” Balázst. És bár Dinával a munka apropóján készültünk összeülni egy interjúra, a személyes találkozáskor először egy egészen más téma került elő: a gyerekeink, pontosabban az, hogy miért jó fiús anyának lenni. Pontosabban az, hogy miért jó anyának lenni. Dina kisfia 19 hónapos, a délelőttöket otthon töltik kettesben, ügyeket intézni – például interjúra jönni – pedig csak az esti órákban tud, amikor a férje már hazaért.

Most éppen honnan jössz?

Otthonról. Főztem, játszottam a kisfiammal, elszaladtunk apukájáért a munkahelyére, hazavittük, mert neki még nincs jogsija, aztán rohantam ide.

Másfél éves a kisfiad. Mit szeret játszani?

Van például egy gömb, amelybe bele kell helyezni különböző geometriai formákat, és ő óriási átéléssel keresi a lyukakat. Ha nem megy, dühös lesz, de akkor segítek neki, és ha sikerül, várja, hogy megtapsoljam. Nála úgy alakult, hogy délelőtt alszik egy nagyot, általában tíztől délig, aztán egész délután együtt vagyunk. Tehát két órám van délelőtt, amikor gyorsan tudok a háztartással, főzéssel foglalkozni.

Ebben a két órában gyakorolni, fellépésre készülni is lehet?

Énekelni szoktam vele együtt, nagyon jó közönség! Akkor a legaranyosabb, amikor a saját tengelye körül forog körbe-körbe, meg billeg, táncol, és tapsol, amikor véget ér egy dal! Tehát énekelni vele is lehet, minden egyéb, ami a munkával kapcsolatos, estére marad.

És mostanában aztán van program bőven.

Igen, ez sűrű időszak volt, nagyon sok meghívást kaptunk, és néhány napja volt a koncert a Művészetek Palotájában. Most egy kicsit vissza lehet venni a tempóból.

A Müpában a Népzene Ünnepén szerepeltetek. Jól sikerült?

 Fantasztikusan. Úgy éreztem, hogy erre vártam egész életemben. Most jutottam el oda, hogy olyan zenészek vesznek körül, akikkel tiszteljük és becsüljük egymást. Már az első időszakban kiderült, hogy ez lesz számomra „A” zenekar, de valahogy most került minden puzzle a helyére: olyan helyen léphettünk fel, amely méltó ehhez a különlegesen értékes szefárd zenéhez, ezek a tradicionális, ősi, szakrális dalok ugyanis megérdemlik a koncerttermet. Minden feltétel adott volt, remek volt a hangosítás, minden kristálytisztán szólt. A közönségtől is koncentrált figyelmet kaptunk, sikerült nekik örömet szereznünk, és mindez óriási boldogsággal töltött el… mi voltunk, akik megnyitották a Népzene Ünnepét, és az első dalt a capella adtam elő.

Megrendítő lehet egyedül kilépni arra a színpadra.

Az volt. Hálát éreztem és örömet.

Mi a jellegzetessége az általatok képviselt szefárd zenének?

Megpróbálunk mindig a gyökerekhez visszanyúlni, és olyan népzenéket játszani, amelyek sok száz, vagy akár több ezer évvel ezelőtt születtek. A Dina zenekar anyagának a törzsét a szefárd zene alkotja, ami nagyon különleges egyveleg: judeo–spanyol gyökerekkel rendelkezik, de magába olvasztott minden hatást, amivel a Spanyolországból kivándorolt zsidóság találkozott, legyen az görög, török, arab vagy argentin. Ez a gyönyörű, ősi, autentikus zene éled ujjá a Dina zenekarban, de játszunk tradicionális népzenéket, például görög és török dalokat. Dongóval duóban is szoktunk zenélni, vele középkori szakrális zenét játszunk.

Hogyan boldogulsz a szefárd énekek szövegével?

A dalok főleg ladino nyelven íródtak, a középkori spanyolországi zsidók nyelvén, amely ahogy szétszóródtak, szinte el is tűnt. A ladino elsősorban spanyol és héber elemeket tartalmaz, de sok mindent magába olvasztott: van olyan dal, amely úgy hangzik, mintha török lenne, például a Durme, durme, és van, amely a görögre emlékeztet. A szövegeket egy spanyol- és egy hébertanárral szoktam átnézni, és együtt próbáljuk meg kihámozni az eredeti jelentést.

A görög dalok szövegét megérted? A nevedből ítélve vannak görög felmenőid…

Én sajnos nem beszélem a nyelvet. Az apai nagypapám görög, kilencéves korában, 1948-ban menekítette Magyarországra a Vöröskereszt a görög polgárháborús helyzet miatt, és itt nőtt fel egy árvaházban.

Akinek a családjában többféle kultúra van, általában nyitottabb, igaz?

Szerintem szociálisan érzékenyebbé teszi az embert, ha köze van valamelyik kisebbséghez.

A szefárd zenében mi fogott meg?

Ez valahogy rögtön egyértelmű volt. Ahogy először meghallottam, rögtön tudtam, hogy én ezt szeretném énekelni. Ehhez van közöm, ez jön belőlem természetesen. Ezt most úgy értem, hogy egy dzsesszdalt is el tudok énekelni – Dáviddal duózunk is ebben a műfajban –, de a szefárd zene az, amiben igazán jó vagyok.

Mikor ismerted meg ezeket a számodra oly otthonos dalokat?

A férjem biztatott, hogy foglalkozzam megint az énekléssel, mert eljött egy pont az életemben, amikor különböző csalódások miatt azt éreztem, abbahagyom. Elkezdtem tehát újra énekelni, kisebb rendezvényeken léptünk fel duóban Neumark Zoltán zongoraművésszel. Ő javasolta, hogy ismerjem meg a szefárd dalokat, úgy gondolta, igazán nekem valók lennének. Meghallgattam néhányat, és rájöttem, hogy tulajdonképpen én ezt éneklem gyerekkorom óta, ilyen stílusban, ilyen ízzel. És hirtelen lett az egésznek neve, lett műfaja.

Hogyan kezdtél egyáltalán énekelni?

Ez valahogy olyan, mintha mindig is lett volna. Négyéves koromban megkérdezték, hogy mi leszek, ha nagy leszek, és azt mondtam: énekesnő. Bennem tehát megvolt ez a bizonyosság, de a családomban nem volt erre fogékonyság, nem vittek például zeneiskolába sem. Magánszorgalomból kezdtem énektanárhoz járni, a kamaszkorom vége felé.

Milyen műfajokkal foglalkoztatok?

Kiváló énektanárnőm volt, Horváth Mária, és ő azt mondta, hogy bármit elhozhatok, ami csak megtetszik, azt megtanuljuk, azzal foglalkozunk. A magyar népzenétől kezdve az operaáriákon keresztül, mindenfélét énekeltünk.

De egyikben sem találtad meg magad annyira, mint a szefárd zenében.

Ez így van. Egyébként a zene mellett sok minden más is érdekelt, nagyon szerettem rajzolni, agyagozni, verseket is írtam és írok a mai napig. A szüleim viszont ezeket csak hobbinak tekintették, bizonytalannak és félelmetesnek tartották a művészpályát, és azt kérték, hogy legyen polgári foglalkozásom és diplomám. Lett is, méghozzá kettő, szereztem egyet kommunikációból és egy művelődésszervezőit is. Szóval, letudtam a kötelező köröket, akkor így éreztem, ma meg már azt gondolom, hogy nagyon hasznos volt, mert így több lábon is tudok állni. Az énekléssel párhuzamosan állatvédelmi műsort vezetek az ATV-n, és azt is nagyon szeretem. Rájöttem, hogy nem kell éles határokat húzni.

Mit gondolsz, lesz közönsége annak, amit csináltok? Vagyis milyen jövő vár szerinted a Dina zenekarra, amelyre egy kicsit kevesebb időd lesz, hiszen nyáron megszületik a második kisfiad.

Nekem mindig is a család volt az első. Nem tudom elképzelni, hogy hetekre itt hagyjam őket, és azt sem, hogy egy turnén állomásról állomásra hurcoljam a gyerekeimet. Szóval lehet, hogy nem leszek nagy sztár. Túl fogom élni. Úgy állok hozzá minden egyes koncerthez, hogy ha sikerül ezzel örömet szerezni az embereknek, és egy kis békét hozni a szívükbe, akkor már megérte. Ezért állok fel a színpadra, más értelme nincsen. Nagyon szeretnék az énekléssel foglalkozni, boldog lennék, ha tényleg meg tudnék ebből élni, és ez lehetne a hivatásom. De nem mindenáron.

Fotók: S. Varga Ilona