Aracatacát, amely lehet, hogy banánültetvényeiről híres Latin-Amerikában, a világ mégis Gabriel García Márqueznek köszönhetően ismerte meg. Kolumbia leghíresebbje 1928. március 6-án született, és a csodának: egy szemfüles bábának és egy kis rumnak köszönhetően maradt meg a bonyodalmas világrajötte után. A nagyszülei nevelték, rengeteg, különösebbnél különösebb rokonnal körülvéve, akik közül sokan Gabo- ahogyan barátai hívták- könyveiben szereplőkké váltak. A mágikus realizmus legnagyobb mestere, később így emlékezett gyermekkorára: “minden írásomat a nagyszüleimmel töltött idők emléke lengi be”. A bogotai egyetem jogi karára járt, pontosabban inkább az egyetem melletti kávéházakba, ahol naphosszat olvasott, írt, barátkozott. Szerencsére a törvénykönyvek helyett az irodalmat választotta. 

Mielőtt 1962-es Baljós óra című művével hazájában elismerést aratott, már évek óta újságíróként járta az országot. A világhírnév sem maradt el: 1967-ben megjelent máig legolvasottabb regénye, a Száz év magány, melyet a világon 50 millió példányban adtak el. Állítólag akkor született, amikor a család éppen vakációja úticélja felé autózott. Márquez fejében felvillant az első mondat, visszafordította az autót, majd 18 hónapra bezárkózott a szobába. Csak írt és dohányzott. Majd megszületett a remekmű. Az írásban a legjobban a történet kitalálását, a szálak szövését szerette, magát az írás folyamatát nem.