Hamisítvány, másolat, pastiche, reprodukció: a művészet világában a legelkeseredettebb sértések azok, amelyek úgy állítják be a kérdéses művet, mintha nem a művész keze munkája lenne. 

Az emberek hosszú sorokban kígyóznak Milánóban, hogy megláthassák Leonardo da Vinci művét, az Utolsó vacsorát. Ha ezt a művet valaha is aukcióra bocsátanák -ami már önmagában felháborodást okozna- a leütési ár elképzelhetetlenül magas lenne. 

Olyan hasznos, mint az eredeti?

Egy kínai város külvárosi gyárában fabrikált reprodukciót annyiért megvehetünk, mint egy olcsóbb hajszárítót. Ennek megfelelően alacsony státusszal jár birtoklása. Ezzel szemben ha az eredeti lógna a nappalink falán, a világ legmenőbb emberei akarnának a barátaink lenni. 

Egy másolat láttán a műértők csak fanyalognak, de azt a legtöbben szinte kritika nélkül elfogadjuk, hogy a másolatok értéktelenek, zavarbaejtő giccsek. A kurátorok és múzeumigazgatók rémálma a másolat. Felakaszt egy másolatot, és vége a karrierjének. De miért? A másoklatok mindig is borzasztóak voltak? Még a kérdést feltenni is gyanús. Néha a másolatok tényleg szörnyűek: összemossa a részleteket, elnagyolják az arányokat, a színek fakók. De nem mindig.

Milyen a jó másolat?

Mi történik, ha egy valóban jó minőségű másolatról van szó? Ha a részletek is hűek az eredetihez? Ha az arányok is megfelelnek és a színek is elbűvölőek? Egy jó repró az eredeti akár 99 százalékának művészi értékét magán hordozhatja. És néha ennyi is elég.

A festményekről készült képeslapok is sokat átadhatnak az eredetiből- és valljuk be, később akár egy képeslapra ránézve is elfacsarodik a szívünk, ha csak arra az élményre gondolunk, amit az eredeti láttán éreztünk. Vagy akár nem is láttunk elég jól, mert a tömegben csak könyökök fúródtak az oldalunkba, és a kép szinte rejtve maradt.

Johann Wolfgang von Goethe, a nyugati civilizáció egyik kulcsfigurája kedvenc festményeiről hatalmas másolatokat készíttetett, és ebédlőjében akasztotta fel őket. Megmutatva, hogy a másolás jó is lehet: büszkék is lehetünk rajtuk keresztül az ízlésünkre, még ha ez első hallásra meglepően is hangzik. Talán nem kellene olyan megszállottan azt kutatni, mi az eredeti. Kultúránkban rengetegen rengeteget foglalkoztak azzal, hogy mi minden rossz a másolatokban. De azzal már keveset, hogy miért jó, hogy elkészültek. 

Miért kellenek másolatok?

Megtanultuk, hogy a művészet a múzeumba való, és ezzel nagy mértékben korlátoztuk magunkat. Alkalmazkodunk a múzeumok nyitvatartásához és az ott elvárt viselkedéshez, és nem engedjük szabadjára érzelmeinket egy-egy mestermű láttán. Nem zaklat fel, nem nyugtat meg olyan mértékben, mintha szemtől-szembe, csendben találkoznánk a képpel. Nem lenne jobb, ha lakásunk egyik nyugodt zugában kedvünkre nézegethetnénk? Vagy éppen ott, ahol indulatainkat le tudnánk vezetni.

A művészet gyógyító hatással van ránk, de ezt rendszerint nem is érzékeljük. Nem azért, mert érzéketlenek vagyunk: a képek üzenete rossz időben ér el minket. Éppen akkor, amikor nincsen rá szükségünk- mintha télikabát reklámot nézegetnénk egy napfényes tavaszi napon. A reprodukciók ellenben megoldanák ezt a problémát: oda tehetnénk, ahol szükség esetén kifejthetik hatásukat. Az vitathatatlan, hogy egy másolatból nem árad az az energia, mint az eredeti mesterműből. Ez az az 1 százalék, amit még a legzseniálisabb másoló sem tud utánozni, az egyéniség, az alkotó egyedi és megfoghatatlan ereje.

A ritkaság a minden

Az egyediség mindenek felett: ez a művészvilág egyik alapvetése. Minél ritkább valami, annál értékesebb, annál magasabb a státusza. 

Andrea Palladio az olasz építészet egyik legnagyobb alakja. Mellesleg remek másoló volt. Legnevesebb épületének, a Villa Rotondának homlokzatát nem ő találta ki, csupán lemásolt egy már létező modellt. Pontosabban nem csak lemásolta, hanem megrendelői igényeihez alakította. Olyan oszlopokat tervezett oda, mint amilyenek a római szentélyekben álltak, mert nekik az tetszett. A római szentély többi része már nem volt érdekes, azt elhagyták- mert megtehették szabadon. Ez a reneszánsz egyik alapvető szabálya: másold le, amit nagyon csodálsz, majd formáld át saját igényeid szerint. Tedd kényelmessé. Ha ugyanezt a festészettel kapcsolatban mondaná valaki, egyértelmű megbotránkozást váltana ki. Mi történne például akkor, ha vennénk a Mona Lisát, mert olyan tetszetős, csak éppen a háttérrel nem vagyunk megelégedve, ezért kicserélnénk? A hegyeket átszíneznénk- ettől néhány embernek felforrna a vére. Pedig Palladio ugyanezt tette: tetszett neki az eleje, és nem törődött a háttérrel.

Igazából Shakespeare sem tett mást: az ósdi történetekből kiragadt részeket, toldozta, foldozta őket, beépített egy-két csavart, árnyalttá tette a szereplőket, hogy a közönsége élvezhesse. Ez a kultúrához való megközelítés azt vallja, hogy a művészet az egyéné: kedvére alakíthatja, finomíthatja, javítgathatja. Mivel nemcsak a múlt megőrzéséről van szó, a jelen számára is elérhetővé, befogadhatóvá kell tenni őket. 

Nem szívleljük a másolást, mert nem vagyunk biztosak abban, hogy mit várunk a művészettől. A művészet lényege pedig az, hogy az életünket bölcsebben, méltóságteljesebben élhessük. Ha felismerjük, hogy a művészetnek célja van- nemes és értelmes célja-, akkor kevésbé fog zavarni az eredeti és a másolat közötti különbség. Mert szerencsére egy másolat is ugyanolyan jól megfelel majd a célnak.