Somnakaj (Szakács Hajnalka) egy létező településről, Alsószentlélekről indul el a fővárosba, hogy sutba dobva az előítéletek minden vélt vagy valós létezésének tudatát, kitörjön a közegéből, és megvalósítsa önmagát. Pedig számára a kitörés nem is volna annyira indokolt, hiszen a szülőfalujához közel fekvő város kórházában szívesen fogadnák édesanyja egykori állására – igaz, be kellene érnie a folyosók takarításával –, valamint a falujából a „magyarok” már rég elszállingóztak, így ha valahol nem érződik a kirekesztettség, az maga Alsószentlélek. S annak ellenére, hogy tervét a faluban ellentétes reakciók fogadják – a helyi doktornő (Falusi Mariann) támogatja, a hagyományokat őrző apai nagynénje (Papadimitriu Athina) ellenzi –, a szabad szellemű, tehetséges lány mégis elindul, bizonyságul szolgálva arra, hogy a származás vállalása mellett tanulással és szorgalommal minden álom, még az igaz szerelem megtalálása is megvalósítható – amely Misi, a rockénekes (Oláh Gergő) személyében éppoly gyorsan érkezik az életébe, ahogy a szakmai siker Béla bácsi (Szakcsi Lakatos Béla) oldalán.
Az előadás minden percén végigvonul a romákat jellemző sokszínűség és heves érzelmi gazdagság. Hegyi Árpád Jutocsa rendező mindezt jól felismerve a végletekig elment munkájával, s mindent igyekezett kihozni a cselekményből. Mivel azonban elég gyorsan világossá vált számára, hogy Somnakaj története gyenge lábakon áll, a hangsúlyt nem a karakterek sokszínűségére, sokkal inkább a látványra és a zenére helyezte.
Az egymással szembeállított térrendezés így egy ideig jó ötletnek tűnt: egyszerre lehetett látni a színpad két oldalán felvonuló zenekarokat és vokalistákat, valamint a szereplőket, továbbá a nagyszabású színpadi kép mellett a Kossuth-díjas Szentandrássy István roma festőművész alkotásait – egy idő után mégis unalmasnak tűnt ez az összkép. De lehet, csak a dinamikus zenei betétek keltettek hamis várakozást, hiszen mindvégig ígértek valami kusturicás őrületet, vagy a Hegedűs a háztetőn stílusú örökérvényűséget.
Az előadás igyekezett a színpadon otthont adni minden kortárs művészeti területnek. A zene, a tánc és az ezerszínű népviselet mellett helyet kapott a roma képzőművészet is, így érvényre juthatott az a törekvés, melyben a zenés-táncos kerettörténet egy időben foglalja magába a hagyományőrzést és a modern artisztikát. De mégis – a romákat jól jellemzően – a zeneiség viszi el az egész darabot, tág spektrumon mutatva be mindazokat a helyzeteket, ahol a kultúrák találkozása gazdag összképet eredményezhet. Szirtes Edina Mókus és Kovács Antal hangszerelésében mutatkozik ez meg igazán, akik széles panorámán igyekeznek bemutatni a cigányság zeneiségét a folklórtól a mai kor zenei hatásáig, felhasználva Szakcsi Lakatos Béla muzikalitását, vagy a Boban Marković Orcestra Marko Marković-dalát.
A szereplők nemcsak itthon, de nemzetközi viszonylatban is elismert művészek, akiknek közös eszméjük, hogy a zenei hagyományokat a kortárs művészet részeként mutassák be, ezért a dalok a produkcióban is számos zenei műfajt képviselnek. Első helyen természetesen a tradicionális cigány folklór dalai állnak, de megjelennek az úgynevezett „kávéházi”, avagy városi cigányzene modern változatai is (ez utóbbi talán a közönségnek is ismertebb lehet, hiszen Liszt Ferenc óta sokan azonosítják ezt a rendkívül dallamos és pergő műfajt tévesen a magyar népzenével).
Összességében a Somnakaj előadásban egyéni utak jelennek meg a színpadon, amelyek jó példát mutatnak saját sorsunk irányíthatóságára, a személyes felelősségre, s arra, hogy mennyi veszély és tévút jellemzi az ítélkezést és a diszkriminációt.
