Danubio, Dunaj, Dunarea, Donau, Duna. Országok, népek, a folyó egy-egy szakasza. De nem csak földrajzi, kultúrtörténeti, művészi utazás is. Ahogy Claudio Magris tette Duna című regényében, végigutazva az akkori, monarchiabeli folyót. Szép, félelmetes, kék, haragos, csendes, romantikus. Ezerarcú. És jelképe az időnek. A múlt időnek, a folyó időnek.

A Duna-stratégia keretében 2010-ben mutatták be azt a hatalmas anyagot felölelő fotókiállítást, melynek válogatott anyaga Duna-nyitott könyv címmel a Mai Manó Házban látható. A Kisgalériában archív fotók és az ezzel kísérletező néhány kép látható.

 

Művészet vagy játék?

 

Az első emeleten kortárs művek értelmezik, mit jelent ma számukra és számunkra a Duna. Kincses Károly kurátor Marton Évának mesélt a Duna idejéről és a kiállítás kulisszatitkairól:

„A kísérletezés, ennek a lehetősége volt a legizgalmasabb. A lenticulár eljárás mindenki számára ismert: emlékezzünk csak a vetkőzős golyóstollak izgalmára! A tollat lassan fejjel lefele mozgatva egy nőalak leveti bikinifelsőjét, majd visszaforgatva újra felöltözik. Ugyanerre a technikára épülnek a kiállítás fotói is, csak itt a művészet eszközeként. Mindkettő 3D-s eljárás. Csak míg a golyóstoll esetében hamis tér jön létre egy harmadik dimenzió beemelésével, ezeknél a képeknél még egy negyedik dimenzió is ott van. A Dunának így nem csak kiterjedése, de ideje is van. S hogy mi a Duna ideje?

A nem múló időé. És a képek erről mesélnek. Egyik képen a Gellért-hegy tetejéről fotózták a még épülő Erzsébet hidat. Jóval később ugyanebből a nézőpontból készült egy újabb felvétel. Két fotós, két különböző időben készítette. A kettő egymásba csúsztatható. És a fotó előtt sétálva átélhető az eltelt két évtized is.

Klotz Miklós fotográfust arra kértem – meséli –, hogy a Duna-partról fényképezzen le egy

JÓZSEF ATTILA: A DUNÁNÁL

„A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.”

közeledő hajót négy különböző állásból. A négy fotót rátettük egy lenticulárra, s így már nem fénykép, sokkal inkább egy film parafrázisa. Hegedűs2Lászlót hasonló módon arra kértem, addig álljon a parton, míg egy felé jövő hullámba ugyanígy négyszer bele tud fényképezni. A kép, ami ebből született, az maga a művészet. A többi vicc, játék, kísérlet, filozófia, jóleső szellemi izgalom.”

Ahogy a kurátor privát Duna-képe is, aki idén szeptemberben a szigetcsúcsnál ment be a folyóba: „Jobbra Nagymaros, balra a Fellegvár. Szeptember. Én fürdök a Dunában. Boldogság. Egy kék szalag a Google-earth-ön. Fél Európát keresztbeszeli. Hát nekem ez még a Duna.”

 

Fesztivál a Duna közepén

 

Négy kép. Rajta ugyanaz a férfikéz. A csuklón Sziget-fesztivál szalagok sokasodnak. Meg egy óra. Csak kopása jelzi a múló időt. Benkő Imre kezdetek óta látogatja és fotózza a fesztivált. Húsz éve. Megrögzötten. Belépés előtt a kapunál kezét a Duna fölé emeli és exponál. Ez is az Idő története. Meg a Dunáé, a kézé, a kéz mögötti férfié, no meg a miénk. Egy másik múló idő.

Szubjektív történet. Egy hétre monumentális város épül, zajos, élettel teli. Utána meg a csend és a sima part, meg a folyó. Jel, jelhagyás, kézjegy. Napló. Húsz év képes naplója is. A New Yorkban vett olcsó óra, nézem a képeken, egyre kopottabb.

A Duna? A csoda, két partján a valamikori két város. A hidak. A város szimbolikája. Áll az ember, nézi és csodálja.

 

Nem éljük a Dunánkat

 

Megállni a vízparton, áttekinteni a túlpartra: a vágyról szól. Az átkelés vágyáról. Arról, hogy mi van a túlsó parton. A kiállítást megnyitó Szamódy Zsolt Olaf maga is sok szállal kötődik a vízhez.

Víz munkacímet kapott a majdnem kész vizes képek sorozata. Megnyitó beszédében is hangsúlyozta, izgalmas, hogy kortársai, kollégái hány és hány szállal kapcsolódnak a Dunához, kinek milyen víztörténete van. A folyó az álmodozás helyszíne is. Baja és Budapest között különböző járművekkel már négyszer utazta végig a folyó ezen szakaszát, fotózta a víz és az ott élők hétköznapjait. Számára talán a legfurcsább, hogy a víz és ember már nem él olyan szoros szimbiózisban, mint egykoron. „Nem éljük a Dunánkat, mondja, nincs a Dunán élet.”

A félelem is összekapcsolódik a folyóval, meg annak a rettenetes ereje. Ezer arca van, és ezt a sok arcát tükrözik a képek is.

 

Vízen járó szamarak

 

A zömében fekete-fehér fotók közül szinte kilép egy színes kép. Két alak. Állnak rajta a vízen, fejük helyén szamárfej. Egyszerre kedves, humoros, ironikus Csontó Lajos szokatlan Duna-képe.

 

Emberek, vagy szamarak. Állnak a víz tetején. Egyszerre szimbolizálva a vízen járás toposzát és az emberi butaságot. Ironikus is, de főleg szomorú, arra gondolva, hogy butaságunkkal váltjuk meg a világot.

JÓZSEF ATTILA: A DUNÁNÁL

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.”

A Duna a lírai arcát is ismeri és szereti Csontó, aki hosszú ideig élt Visegrádon, naponta átkompozva Nagymarosra. „A legszebb dunai komp – meséli. – A Duna pedig a sodrás, a végtelenség és az idő számomra. Naponta ültem a parton, várva a hajóra, s közben végtelenségében folyt a víz, mely jelezte az idő múlását. Lefolyik rajta múlt, jelen és jövő. Számomra az időt, a kérlelhetetlen időt jelenti.

Másik képemen labdák forognak az örvénylő vízben. Eltűnnek és felbukkannak. Saját sorsunk szimbóluma is. Emberi történet, számomra ez a sokkal személyesebb.”

S hogy a többi képpel együtt mi olvasható ki a kiállítás fotóiról? Formák, színek, szimbólumok, mind a vizualitás erejével hatnak. És ott a gondolatiság, a nélkülözhetetlen őselem fontossága. Ez a két téma: hol játékosan, hol pedig nagyon elgondolkoztatóan.

 

Viszonyok

 

Van egy konkrét víz: a Duna. Eredőtől a tengerig. És annyi kötődés, ahány fotográfus láttatja a Dunát. Viszonyok. Megmutatások. Érzelmek. E kortárs munkákból építkezett és láttatott a kiállítás másik kurátora Csizek Gabriella:

 

„Viszonyokat akartam megmutatni, hol játékosan, hol különösen, hol egy installációban.

Ez a fotós viszonya, de előhozza a nézők Dunához fűződő érzelmeit, történeteit is. Az egyes művek más-más aspektusát mutatják a folyónak, a vidámtól a szépen át az izgalmasig és játékosig. Azt remélem, a látogatók a képek által nyitottabbá válnak: nemcsak a folyót, a megszokottat látják, hanem felfedezik annak rengeteg olvasatát, amit a képek üzennek.”

 

Időutazás. Megidéződik a gyerekkor, régi emlékek. S hogy milyen saját Duna képet mutatna meg Csizek Gabriella. „Nem is fotó lenne, inkább film, zajokkal, hangokkal, a víz mozgásával, ez most az én Dunám.”

 

A kiállítás április 29-ig látható a Mai Manó Házban.