Interjúnkban elárjulja, mit is rejt e mosoly, hogyan születik meg egy-egy könyve, és szól arról is, hogyan vészelte át a járvány hónapjait?

– Amikor a La femme magazinban pár éve könyvszeretetéről és a könyvírásról vallott, azt mondta, hogy huszonéves korában az írás az ön számára szórakoztató kalandnak ígérkezett. Megmaradt ez a kalandvágy a mostani, hatodik regénye írásakor is?

– Számomra az írás a létezés oly része, mint egy korty hűsítő víz, egy séta a szabadban, vagy egy mosoly. A regényírás az életem természetes velejárója. Mindegyik könyvemnek saját egyénisége van, és ezt kalandos történeteken át fedezheti fel az olvasó. És ami az olvasónak kaland, az részben nekem is, mivel az események fordulata sokszor engem is meglep.

– „Egész életünk energialenyomat, amiben benne van a múltunk, jelenünk és jövőnk. Felfoghatatlan és csodálatos is egyben. Járjuk az utunkat, amit már megtettünk” – ezekkel a sorokkal indítja új könyvét. Ez egyben a szerző üzeneteként is felfogható?

– Igen, így is mondhatjuk. Csodálatos, ugye? Tudom, felfoghatatlan, de hát oly sok minden létezik, amit nem érzékelünk. Azt gondolom, különleges időszakot élünk. Hatalmas változások zajlanak körülöttünk, és egyben bennünk is.

– Vajon rosszak ezek a változások vagy jók?

– Egyfajta továbblépés. A régi dolgok megszűnnek, és helyettük újak születnek. Persze azért ezt megszenvedjük, hisz egyik percről a másikra azzal szembesültünk, hogy ami eddig működött, az már nem működik. Egyfajta összeomlás kellős közepén járunk, ami könnyekkel is jár. De ezt most inkább átmeneti időszakként kell felfognunk. Új dolgok, struktúrák születnek, amelyek rámutatnak arra, hogy mindannyiunknak másként lehet, sőt kell élnünk.

– Szavaiból úgy tűnik, regényét már a világjárvány idején írta…

– Igen, de ez nem befolyásolta a regény történetét. A könyveim nem úgy születnek, hogy elkezdek töprengeni a világ folyása közben, hogy miről is szóljon az új kötet, mitől legyen aktuális. Egyszerűen csak leülök, megragad egy téma, és csak írom és írom. Persze, van elképzelésem az eseményekről, és hogy mit is szeretnék kifejezni, amit becsomagolok egy történetbe. De hogy mi is fog történni mondjuk az 55. oldalon, és ott a szereplők mit fognak mondani egymásnak, az az írás közben formálódik. Az egyes cselekmények olykor számomra is tele vannak meglepetéssel… A könyv csak írja és írja magát. Egyszer csak átveszi a karmesteri pálcát, és attól kezdve az írónak már nincs sok beleszólása… Ám mindehhez kell egy hatalmas belső szabadság, olyan, ami teljes mértékben mentes a kontrolltól és mindennemű mérlegeléstől. És ha az íróban ez megvan, akkor élvezni képes az alkotás minden egyes pillanatát.

– Előző hősei is mintha teljesen szabadok lennének: megfordulnak NewYorkban és Toszkanában, Angliában és Franciaországban. Hogyan határozná meg művei műfaját?

– A szabad lét műfajaként.  Egyik regényemben azt írom: „Az élet szabad lét. És mitől olyan szép? A részletektől.”

– Hol játszódik, miről szól legújabb regénye, merre fordulnak meg ezúttal legújabb főszereplői?

– Új könyvem története Párizsban kezdődik, de elrepíti az olvasót Amerikába és Itáliába is. Olaszország fontos helyet foglal el a szívemben, így nem véletlen, hogy hőseim is elidőznek ezen a gyönyörű vidéken. Az események sorát nehéz lenne és nem is lehet pár mondatban összefoglalni. Át kell élni. Azt hiszem, hogy ez a meg- és átélés megtörténik az olvasóval, és ezáltal mindenkiben lezajlik egyfajta belső folyamat. És ha ez így van, az azt jelenti, hogy a könyv célba ért. Regényem talán egyfajta útmutatás. Az emberek többsége „lefüggönyözött szobában” éli az életét. A nő mosolya megpróbálja meglebbenteni a függönyt, hogy egy kis napfény jusson a szobába. Természetesen ezt a kis fényt mindenki más módon és más mértékben érzékeli. Az a fontos, hogy érzékelje.

– A könyvborítón egy üres széket láttunk. Elárulja, ez mit jelképez, vagy fejtsük meg a regény olvasásakor?

– Aki elolvassa könyvet, annak többé már nem üres az a szék. Megtölti a nő mosolya...

– Ugyan a mostani hőseivel még a pandémia előtti időszakban zajlanak a történések, de azért az ön életére is bizonyára hatott a világjárvány. Hogyan meg az elmúlt bő egy év eseményeit?

– Egy nyolcezer méter magas hegycsúcsra az odavezető út tele van megpróbáltatással. Mínusz fokok, hóvihar, meredek sziklafalak, egyre kevesebb az oxigén, és a bakancs véresre töri a lábad. Aztán amikor feljutsz a csúcsra, lenyűgöző látvány tárul eléd, és a valóság mellett a lelkedben is kisüt a Nap. De most még éppen piszkosul töri a bakancs a lábunkat. Ám túl leszünk rajta, és előbb-utóbb letisztul körülöttünk minden. Átformálódik a világunk, és oly sok minden kopik ki belőle, melyekről korábban azt gondoltuk, képtelenek vagyunk nélkülük élni. Új dimenziók nyílnak majd meg előttünk.  Addig pedig arra kell törekednünk, hogy ne burkolódzunk önsajnálatba, inkább olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyek jótékonyan hatnak vissza ránk. Igyekszem így tenni magam is. Rendszeresen futok, és újabban festek is.

– Önnek ez a legújabb dimenzió?

– A festés számomra érdekes kaland, így aztán folyamatosan kísérletezem, a saját magam által kitalált technikákkal. Ezek a kreatív pillanatok a ráfordított energia többszörösével töltenek fel, ami csodálatos dolog. Az íráshoz hasonlóan ez is a belső szabadság terében zajlik. Úgy gondolom, ez mindenkiben ott rejlik, csak fel kell fedezni, hogyan és mily módon tud a felszínre törni. Talán e felfedezésről is szól ez a mostani időszak. Így mosódhat össze múlt, jelen és jövő.