A francia nő évtizedek óta a vágy titokzatos tárgya: csodáljuk a könnyedségét, keresetlen eleganciáját, utánozhatatlan stílusérzékét, határozott elképzelését szerelemről, családról, munkáról – az életről.
Amikor egy francia kislánynak megtetszik rövidnadrágos óvodástársa, a százszorszép szirmait tépkedve nem azt suttogja, hogy „szeret, nem szeret, szeret, nem szeret”. Errefelé már egy ötéves is tudja, hogy az élet nem fekete-fehér, mert az úgy túl egyhangú lenne, és az érzelmek árnyalatai, a kétértelműség, változékonyság is teret követel magának. Ehelyett mosolyogva azt dünnyögi: „szeret: egy kicsit, nagyon, szenvedélyesen, őrülten, egyáltalán nem.”
Párizsi sikk
Aki a francia nők titkára kíváncsi, de nem kíván egészen a gyermekkorig visszanyúlni, az megbízhat Inès de la Fressange stílusérzékében. A francia elegancia ikonikus alakja Párizsi sikk című szellemes stíluskalauzát rögtön azzal a jó hírrel kezdi, hogy „nem feltétlenül kell Párizsban születnünk ahhoz, hogy hamisítatlan párizsi stílusunk legyen”. Így máris könnyebb, de aggodalomra amúgy sincs ok: közvetlenül, intelligensen igazít el a divatirányzatok és a stílusok labirintusában, hogy megjelenésünkön nyoma se legyen erőlködésnek – mert ez a legnehezebb.
Szépnek lenni ehhez kevés, a tökéletesség unalmas: a szokatlan, a szabálytalan az izgalmas. Az író Marcel Proust szerint a hibátlan szépségű nőket is inkább hagyjuk meg a fantáziátlan férfiaknak. A szem a jolie laide (körülbelül szépen csúnya) nőkben lel különös élvezetet, akik semmilyen szépségideálnak nem felelnek meg, de hatásuk magnetikus. A magas homlok, a metszőfogak közötti kicsiny rés (amely a franciák szerint amúgy a boldogság jele) vagy a nagy orr nem homályosította el Coco Chanel, a színésznő Jeanne Moreau, vagy a fiatalabb generáció tagjai közül Charlotte Rampling és Vanessa Paradis nőiességét a káprázatos Catherine Deneuve vagy Juliette Binoche mellett.
Ez persze annak is köszönhető, amit oly sokszor arroganciának gondolnak: a francia nők nem törődnek azzal, hogy elfogadtassák magukat. Különbözőségeiket többre becsülik annál, mint hogy népszerűségért, mások elismeréséért küzdjenek. Egy franciának nincs rémisztőbb az uniformizált ízlésnél, gondolkodásnál, kinézetnél; a ruhadarabokon is mindig kell hogy legyen egy nem egészen odaillő, extravagáns részlet. Ha a rómaiak nem ismerték volna fel, bizonyára francia mondás lenne, hogy a változatosság gyönyörködtet.
Inès aranyszabályai
A legsikkesebb párizsi nőnek választott, légiesen karcsú, félig argentin Inès de la Fressange egykor modellként a Chanel-ház és annak tekintélyes ura, Karl Lagerfeld kedvence volt. Megmintázták róla Marianne szobrát, majd karrierje végeztével saját márkát alapított: nevéhez immár ruhák, luxuscikkek és parfüm is fűződik. Könyve mégsem elitista, nem hirdeti az elérhetetlen luxus és az haute-couture mindenhatóságát, bár igaz, hogy a magas minőségből nem enged. De a kevesebb itt is több, és sikkes ruhatárat már néhány alapdarabbal (ballonkabát, férfizakó, 
ujjatlan trikó, tengerészkék pulóver, kis fekete ruha, farmer, bőrkabát) kialakíthatunk.
Farmer strasszos szandállal, gyémánt nyaklánc farmeringgel napközben, kisestélyi saruval, esetleg estélyi ruha fonott kosárral? Miért is ne? Inès óva int, hogy a divatot kövessük ahelyett, hogy eredetiek lennénk. Ami evidens, az unalmas. Merjük keverni a stílusokat és márkákat, az olcsót a sikkessel. Kísérletezzünk bátran, mert „ha tévedünk, kiderül, hogy szeretnénk mások lenni, ez inkább lelkesítő” – vallja. Ahogyan a könyv lakberendezésről szóló részéből is kiderül, De la Fressange annak a híve, ha a tárgyakat, legyen az ruhadarab vagy váza, nem a megszokott, egyértelmű funkciójuk szerint használjuk, mert „a kicsit őrült részletek kibillentenek bennünket a jól nevelt elegancia kissé merev, kiszámítható világából”. A párizsi nő magabiztos, felszabadult, vagyis stílusos: hiszen nem a divatot követi megszállottan, hanem az egyéniségéhez illően választ.
És nem fél az öregségtől! A párizsi nő méltósággal viseli az idő múlását: nem viselkedik úgy, mintha örök huszonéves lenne, mert az intelligenciát, öniróniát és önállóságot, amelyet az évek során megszerzett, értékesebbnek tartja. Ez azért nem zárja ki azt, hogy a fürdőszobapolcok roskadoznak a legkülönfélébb krémek, szérumok, tonikok, maszkok, pakolások, cellulitkezelő ampullák sokaságától (a francia Mintel marketingkutató cég felmérése szerint amúgy a 15–19 éves francia lányoknak már 33 százaléka használ ránctalanító krémet). De la Fressange elárulja, szerinte miben rejtőzik az örök szépség, akárcsak azt, hogyan lehetünk ötven fölött is elégedettek magunkkal: „Nem figyelem a ráncaimat, távolabb lépek a tükörtől, ennyi az egész.” S ha ilyen könnyedén magunkévá tehetjük a párizsi stílust és életszeretetet, még csak franciának sem kell születnünk.
Ines de la Fressange: Párizsi sikk – Szórakoztató stíluskalauz a francia divat nagyasszonyától
Alexandra Kiadó, 2012
240 oldal
4999 Ft
Bohémélet á la parisienne
Woody Allen is megmutatta már, milyen volt a húszas évek Párizsa éjfélkor: pezsgett a bohém művészélet, dekadens és önpusztító forradalmár alkotók – F. Scott Fitzgerald, Ezra Pound, Gertrude Stein, James Joyce, Picasso, Dalí – gyülekeztek a Café de Flore-ban.
Ebbe a dohányfüstös, lázadó világba csöppent bele a kisvárosi Hadley Richardson, Ernest Hemingway első felesége. Furcsa páros volt a nyolc évvel idősebb, bár az élet dolgaiban járatlan Hadley és temperamentumos, harcos természetű férje. Az amerikai írónő, Paula McLain az erős, megbízható Hadley bőrébe bújik, hogy feltárja azt a kapcsolatot, amelynek köszönhetően Hemingway azzá az íróvá válhatott, akit most ismerünk, és megmutassa azt a gyengéd, sebezhető férfit, akit saját művei is gondosan rejtegetnek előlünk.
„Nem értette, hogyan lehet a szerelme kert az egyik pillanatban, és változhat át háborúvá a következőben. Most háborúban állt, és a hűségét lépten-nyomon próbára tették. És az egykori érzés, a friss szerelem fájó és eszelős boldogsága olyan távol került tőle, hogy már nem is tudta biztosan, az övé volt-e valaha. Most csak a hazugság és a megalkuvás maradt. Mindenkinek hazudott, kezdve saját magával, mert ez háború volt, és minden tőle telhetőt meg kellett tennie, hogy talpon maradjon. De most kicsúszott kezéből az irányítás, ha egyáltalán valaha is az övé volt. A hazugságok egyre szorosabbá fonódtak körülötte, egyre bonyolultabbá váltak. És mert sokszor nagyobb volt a fájdalom, mint amit el tudott viselni, volt egy fekete kanavásszal borított jegyzetfüzete, vastag, krémszínű rongypapír lapokkal, ahová felírta, milyen módokon ölheti meg magát, ha arra kerül a sor” – írja Ernest Hemingwayről.
A bájos, őszinte és humoros Hadley nem tudott lépést tartani Párizs féktelen művészeivel és démoni feleségeikkel, szeretőikkel. Nem hagyta, hogy száműzzék a feleségek sarkába, míg a férjek művekről vitáznak, de estéit így is önmarcangolás, kétely és fájdalom emésztette.
Ő, a viktoriánus nő, nem tudott versenyre kelni a modern amazonokkal, akik divatosan öltözködtek, kávéházban ültek, és áradt belőlük a magabiztos szexualitás. Veszített, és Hemingway fejét elcsavarták, akinek összes későbbi házasságát békétlenség, háborúzás és zűrzavar jellemezte. Ezért is vágyott Hadley eszményi ártatlansága, jósága, tisztasága után: „bár pusztultam volna el, mielőtt rajta kívül másba beleszerettem” – vallotta meg a Vándorünnepben.
A párizsi feleség időutazás egy városba, amely sötét vonzerejével, sokkoló sikkjével szüntelenül rabul ejt bennünket, és egy érzékeny, érzékletes kalandozás egy író és egy asszony lelkében, akik az egyszerű boldogságot boldogtalanságra cserélték – mindezt a művészet nevében.
Paula McLain: A párizsi feleség – Hemingway első házasságának története
Alexandra Kiadó, 2012
376 oldal
3499 Ft
Fotó: http://blogs.asos.com
