Annyit tudunk, hogy egy nő, aki pár napot, talán egy hetet szeretett volna eltölteni a barátaival egy vadászházban, távol a civilizációtól. Az első reggelen azonban arra ébred, hogy mindenki eltűnt, és egy láthatatlan fal bezárta őt. Marlen Haushofer regénye A fal most már filmen is.
Sokáig húztam az időt, mire rávettem magam, hogy megnézzem a filmet. Már a regény is mély nyomott hagyott bennem, féltem, mi lesz a film után. Gyerekkori rémálmom volt, hogy egyszer magamra maradok, felkelek, elindulok az iskolába, de senki sem jön velem szembe, üresek az utcák, és üres az iskola is. Ez történt Haushofer főhősével is, aki arra ébred, hogy egyedül van. És egy láthatatlan fal nem engedi át a faluba. Sőt nem engedi ki egy körülhatárolt térből. A falon túl pedig mintha megbénult vagy meghalt volna minden. Nem füstölögnek a kémények, és nem mozdulnak az emberek sem.
Marlen Haushofer 1963-ban írta meg ezt a történetet. Talán a legsikeresebb könyve lett, csaknem húsz nyelvre lefordították (magyarra sajnos még mindig nem). A motívum és a kérdés az osztrák írónőnél visszatér: bezárva, magányosan, döntéseket hozni – egyedül, nőként. A kezdeti pozitív kritika ellenére a regény hosszú időre feledésbe merült, míg a kilencvenes években újjáéledő feminista mozgalmak újra elővették, és a maguk szájíze szerint értelmezték.
Pedig ez nem(csak) feminista regény. Mivel a könyvben ő az egyetlen ember, a kérdés, hogy valaki nő vagy férfi, feleslegessé válik. Sőt idővel az emberek és az állatok közötti határvonalak is elmosódnak. Névtelen főhősünk Bellát, a tehenét testvérének tekinti, Luchs, a kutya pedig a társa lesz. Vele beszél meg mindent, vele tervezi meg a napokat – heteket, hónapokat. Éppen ezért nem tudja feldolgozni az elvesztését. Amint nincs Luchs, amint nincs kihez beszélnie, írnia kell. Ám a papír is elfogy egyszer…
A regény kérlelhetetlenül, visszavonhatatlanul, minden egyes oldalon ugyanazt a kérdést szegezi az olvasónak: mi marad az emberből, ha hirtelen kiesik a megszokott, mindennapjait meghatározó egzisztenciális és szociális hálóból, amely által mindeddig önmagát is definiálta? Nincs munkahely, nincs család, nincsenek barátok. Itt mindegy, hogy valaki hány egyetemet végzett, milyen karriert épített fel, vagy hány gyereket szült. Egyedül van.
A főhős sokáig reménykedik, hogy ez csak valami ideiglenes állapot, nem tarthat sokáig, nemsokára jön valaki, aki megmenti, felmenti, aki újra önmagává teszi. A fal fennállása után csaknem egy évvel is, amikor nyárra felköltözik egy magasabban fekvő házikóba, cédulát hagy az ajtón, hogy hol találják. Persze tudja, sőt ki is mondja, hogy a cédulát valószínűleg senki sem olvassa majd el. Mint ahogy azokat a sorokat sem, amelyeket ír. Azt mondja, nem is azért írja, mert örömét leli benne, vagy mert másoknak üzenni szeretne. Azért ír, mert ez az utolsó szál, ami régi életéhez, önmagához, a civilizációhoz köti. Azért ír, mert nem akarja elveszíteni a képességét arra, hogy újra emberként élhessen, ha egyszer úgy adódik.
Visszaemlékezést ír. Leírja a kezdeti nehézségeket, a kétségbeesést, amikor szembesülnie kellett azzal, hogy nem tehet úgy, mintha a fal nem létezne. Nem hagyhatja el magát, és nem lehet öngyilkos, mert az felelőtlenség lenne. Felelőtlenség Luchsszal, a kutyával, Bellával, a tehénnel, és a macskával szemben is. Főhősünk „társai” segítségével felépít egy új szociális és egzisztenciális hálót a felső-ausztriai hegyekben, újradefiniálja, újrateremti önmagát, és minden erővel megpróbál túlélni.
A film hatásosan mutatja be a régi és az új „én” közötti kettősséget. Van egy nő, aki fehér szoknyában és zakóban, magas sarkú cipőben, gondosan fésült konttyal és gyöngy fülbevalókkal érkezett a völgybe, és van egy másik, akiről első pillantásra talán meg sem tudnánk mondani, hogy nő, mert férfiasan rövid a haja, vastag szövésű, alaktalan, fekete és szürke ruhadarabokat visel, és durva kezével erről az első nőről ír. Az írás után pedig vadászatra indul, vadat lő. A második „én” sokkal keményebb és határozottabb, mint az első, akinek a kasza véresre horzsolja a tenyerét, aki sokadik próbálkozásra sem találja el a vadat, és aki nem tud tehenet fejni vagy fát aprítani.
A főhős átváltozik. No, nem a kafkai értelemben, merthogy itt nincs senki, aki ezzel a változással szembesítené. Önmagát szembesíti egykori önmagával. Azzal, akire már rá sem ismer, azzal, akinek még volt neve. Mert még volt, aki a nevén szólítsa.
A rendező, az osztrák Julian Roman Pölsler szerint ez az átváltozás, ez a „Verwandlung” a film és a regény kulcsa: hogy van valaki, aki képes elfogadni egy ép ésszel elfogadhatatlan helyzetet, képes alkalmazkodni, túllépni önmagán, majd visszatekinteni a megtett útra, kívülről látni önmagát, az egészet. Olyannyira kívülről, hogy a filmben több olyan jelenet is van, amikor a régi és az új „én” „találkozik” egymással.
Pölsler saját elmondása szerint 25 évvel ezelőtt egyetlen éjszaka alatt olvasta el a regényt, és azóta nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy megfilmesítse. Sokan nekifogtak már a feladatnak, de végül csak neki sikerült. Sikerének titka pedig nem más, mint Martina Gedeck. A Baaden–Meinhof csoportból, A mások életéből és Szabó István Az ajtó című filmjéből jól ismert színésznő olyan jelenlétet nyújt a film 108 percében, amely szinte tapinthatóvá teszi a főhős egzisztenciális és identifikációs válságát. Bach zenéjével, Pölsler kutyájával és a mesterien komponált képekkel így válik a film a regény tökéletes „kiegészítőjévé”. Bemutatja, amit a szó, az írás már képtelen volt: a csendet és a sötétséget szinte elviselhetetlen mértékben. Az embernek vissza kell fognia magát, hogy ne mondja azt a csendet megtörve: elég.
A film és a regény nem ad feloldozást. Nem térhetünk haza azzal a megnyugtató érzéssel, hogy a válsághelyzet megoldódott, a veszély elhárult. Sokkal inkább azt a sokáig nyugtalanító érzést ülteti el bennünk, hogy mi vajon képesek lennénk-e ilyen fokú változásra, hidegvérűségre, kríziskezelésre. Hogy vajon nem ugyanez játszódik-e le bennünk, amikor elveszítünk valakit, amikor munkahelyet kell váltanunk, vagy amikor egy nagyobb döntésre kell elszánnunk magunkat. Vajon elég bátrak vagyunk-e ahhoz, hogy a saját falunkat meglássuk, és ha lebonthatatlannak bizonyul, alkalmazkodjunk hozzá? Mert mindenkinek van legalább egy fala. Csak kérdés, hogy (be)látja-e.
