Hatvanas évek, nyár, Balaton. A siófoki szabadtéri moziban ülök apámmal és anyámmal. Ez a nyár egyike azoknak a ritka nyaraknak, amikor még együtt a család. A következő nyáron már nem megyünk nyaralni, mert az indulás előtti forró augusztusi délutánon apám meghal. A filmet, amit akkor nézünk, 12 év alatti gyerekeknek nem ajánlják. Csak könyörgésemre titkolta el anyám a korhatári tiltást apám előtt. A történet, ami egy elcsábított és teherbe esett kislányról szól, tökéletesen magával ragad, nem is hallom meg, ahogy apám először ingerülten suttogni kezd anyámmal, majd engem is magával ragadva, a nézőket felállítva, kiviharzunk a moziból. „Too young to love” – ez volt a film címe és talán ez az első angol mondat, amit megtanultam. Mire emlékszem még? A szorongásra, a félelemre, ami a film után elfogott. A filmben láttam, ahogy a főhősnő csókolózott – a hatvanas években ennyit mutattak egy szerelmes jelentből –, és láttam, hogy aztán ennek a kislánynak gömbölyödni kezd a hasa, gyereket vár. Nem jártam még iskolába, de már csókoloztam egyszer pont azon a nyáron, és bizony félni kezdtem, hosszú ideig szorongtam, hogy nemsokára nekem is gyerekem lesz ettől a csóktól.
Hiába lettem filmes, író és rendező, rám azóta is így hatnak a filmek. Jó- és rosszkedvem forrásai. Napokig, hetekig tud velem élni egy tekintet, egy arcrándulás, egy kézmozdulat. Sokszor nem tudom egy tájról, hogy jártam-e ott, egy emberről, hogy ismertem-e, vagy csak egy filmben láttam valahol. Filmrendező végül az lesz, aki a képzeletében élő történeteket képes a filmvászonra vinni. Néha évekbe telik. De amikor a moziban csend lesz, és a nézők azokat a képeket nézik, amelyek eddig csak az én fejemben léteztek, az semmihez nem fogható pillanat.
Szeretek bebújni másnak a bőrébe, szeretek naplókat, leveleket, megtörtént eseményeket feldolgozni, és ha már biztosan tudom, hogy ki lesz a következő hősöm, szeretem bejárni a helyszíneket, ahol élt vagy élhetett volna. Képzelgek róla. Megalkotom őt. Szeretem az olyan történeteket, amlyek látszatra távol vannak tőlem. Könnyebb magamról és a világról beszélni úgy, hogy bebújhatok mások bőrébe. Így jutottam el olyan helyekre, ahová különben még véletlenül sem vetődtem volna el, ismertem meg olyan embereket, akikkel sosem keveredtem volna barátságba. Otthon voltam Csucsán, mikor a Csinszkát forgattam, jártam a nagyváradi gettóban, mikor az Eszterkönyvet, mindenkit ismertem Tótkomlóson, mikor a Jadvigát. Jártam börtönökben és kastélyokban, voltam fent és lent.
Legutoljára egy cirkuszban játszódó történetet forgattam, az Aglaját. A film a sok csillogás, különös mutatványok, kabaréjelenetek dacára egyszerű dologról szól. Családról, összetartozásról, az egykori otthon soha nem múló hiányáról. A bemutató októberben lesz. A jó film, ha hatni kezd, mindenkinek másról szól. Nagyon várom azt a bizonyos pillanatot, ott a moziban.
