Elnyűtt póló, kopott farmer, hátizsák és bakancs: holott Audrey Tautou már nem csitri, nem is hölgy, inkább amolyan örök kobold külsejű lány. Filmes kellékeket, régi Leica fényképezőgépeket és köveket gyűjt. Akit rokonszenvesnek talál, azt megörökíti, legyen kolléga, újságíró, a sarki fűszeres vagy egy kóbor állat. A négylábúakat imádja, él is velük, nem csak adakozik a kutyamenhelyek javára.
Szeretni bolondulásig
Charme
Auvergne szülöttét az a bizonyos „charme” tartja reflektorfényben. Hamupipőke és Csipkerózsika természete találkozik benne a Pygmalion Lizájának dacosságával. Biztosabban mond nemet bármire, mint igent. „Lesz, ami lesz” alapon folytatja a színészetet. Passzív alkatnak vallja magát, akinek nincs elég önbizalma. Mindennek ellene robbanásszerű a pályakezdése. De még mielőtt belekezdenénk a beaumont-i fogorvos lányának történetébe, nézzük a ma Audrey-ját. Harmincnyolc éves, a Montmartre lakója, a Coco Chanel című film óta a franciák gázsikirálynője másfél millió euróval. Idén két filmben is szorosra fűzte az érzelmi szálakat az újhullámos külsejű Roman Duris-szel. Leforgatták a Lakótársat keresünk harmadik folytatását, továbbá Michel Goundryval szürreális kalandokba bonyolódtak a Tajtékos napok vásznán. Tavaly eléggé megviselte Tautou-t Claude Miller rendező halála, akinek a filmjével 2012-ben a cannes-i filmfesztivál zárult. Pályafutása egyik legfontosabb alakításának tartja a Thérèse Desqueyroux címszerepét. Idén az a megtiszteltetés érte a gallok Bambi-tekintetű színésznőjét, hogy ő nyitja és zárja a 66. cannes-i moziparádét mint a fesztivál háziasszonya.
Szeretni bolondulásig
A kezdet
A celluloid varázslat egy őzike szemű, tüzes temperamentumú, elkényeztetett csitrivel kezdődött. Kopott bőrönddel a kezében érkezett a Saint-Lazare pályaudvarra. Az egész olyan volt, mint egy filléres regény. Védett, boldog gyerekkor, jómódú orvos szülők, zongoraleckék, skálázások. A Hepburn-filmeken elérzékenyülő mama által választott keresztnév ellenére Audrey-t korántsem a mozi vonzotta. Mindig az állatok érdekelték, azon belül is főemlőskutatónak készült. A baj csak azzal volt, hogy hiába böngészte végig Franciaország összes egyetemét, sehol nem indult olyan szak. „Mérgében” Párizsba költözött, kezdetben a nagynénjéhez, aki felfigyelt a Florent színészkurzus hirdetésére. Így került Audrey a színház közelébe, majd harmadéves hallgatóként egy szereplőválogatásra, amely eldöntötte a további sorsát.
Ez a film volt a Vénusz szépségszalon, amelyben egy icinyke-picinyke, cserfes szájú manikűrös lány olyan igézően nézett a kamerába és a főnöke szemébe, hogy elolvadtak tőle. Már a legenda része, hogy Audrey rossz metróra szállt, és lekéste a castingot. Annyira el volt keseredve, hogy kisírta a rendezőnél, Tony Marshallnál, hogy hallgassa meg őt másnap.
Amélie csodálatos élete
Amélie
Gyors gondolkodású, pergő nyelvű, határozott véleményű „tatuzó” természete miatt Tautou egyszerre nehéz és hálás alapanyag a rendezők kezében. A legtöbbet Jean-Pierre Jeunet-nek köszönheti. A rendező megvívta a maga harcát a producerekkel, hogy a Lakótársat keresünk friss diplomás lányát szerződtethesse Amélie szerepére. Eredetileg Emily Watsont akarták, de az angol színésznő szerencsére visszamondta. Az Amélie csodálatos élete egyik legfőbb hozama Audrey számára a montmartre-i lakása, amelyet a film gázsijából vett. Amélie jóvoltából valóságos zarándokhely lett a Montmartre. Ma már nem zavarják az Amélie-jelenség hisztérikus megnyilvánulásai: valósággal futnia kellett a tolakodó érdeklődés, autogramkérők, bizalmaskodók elől. A megtévesztően szelíd mosoly mögött Tautou-ról kevesen sejtik, hogy szemlélődő típus. Nem azt szereti, ha őt figyelik, hanem ha ő kaphat lencsevégre másokat. Sem nem haverkodik könnyen, sem nem ugrik egyből ismeretlenek nyakába. Enyhén viccesnek tartja a sztárok körül kialakult felhajtást. Emiatt kezdetben kivívta honfitársai nem tetszését, fanyalgását. A „miért hordja úgy fenn az orrát” kezdetű mondatok gyakran hangzottak el a fotósok szájából.
Coco Chanel
Marad Európa
A Da Vinci-kód után aztán némi változás állt be Audrey és a nyilvánosság kapcsolatában. Juliette Binoche és Marion Cotillard között félúton, Audrey-ra is felfigyelt Hollywood. Mindebben az is szerepet játszott, hogy az igénytelen popcornmozi és az elborult francia művészfilmek világát egyaránt távol érezte magától. Szerette volna kipróbálni magát más közegben, de legfőként Tom Hanks partnersége volt a hívó szó az amúgy nem túl sikeres produkcióhoz. Ha másra nem, hát arra mindenképpen jó volt, hogy eldöntse, inkább az európai filmezés rendező-központúságát választja az amerikai moziipar produceruralma helyett.
Drágaságom
Mindig elmondja, fontos, hogy szerethető filmekben lássák, felőle bármilyen műfajban, a skála elég széles a romantikus komédiáktól a lírai meséken át a zsánerfilmekig. Ha Jeunet, akkor Amélie és a Hosszú jegyesség. Ha Cédric Klapisch, akkor a Lakótársat keresünk. Ha Claude Berri, akkor az Amélie-vel szolidaritásban rokon Egyedül nem megy. Tautou-tól fényévnyire áll a vampok, kaszinók, gazdag pasik pénztárcájára vadászó call girlök világa. Talán éppen ezért tudta olyan frissen, humorosan és ártatlanul alakítani szerepét a Drágaságomban. Nagyon tartott Coco Chanel szerepétől, amelynek végül is csillagászati gázsit és újfent komoly tengerentúli visszhangot köszönhetett a film Oscar-nevezése miatt. Utólag érthetők az elutasító nyilatkozatai Gabrielle Chanel gyarlóságairól, hiszen azóta könyv is foglalkozott a nők felszabadítójaként elhíresült Coco együttműködéséről a nácikkal.
Még sokféle szerepéről lehetne szót ejteni, a Szeretni bolondulásig maga teremtette álomvilágában élő szerelmi megszállottjától a Gyönyörű mocsokságok török szobalányán át a Nathalie második élete árnyaltan megrajzolt boldogságkeresőjéig. Mindegyik őriz valamit Audrey eszköztelenségéből, finomságából, apró lelki rezdüléseiből. Ezek tetszik őt igazán szerethetővé, bármekkora glamour nyomásával kell is megküzdenie.
