Két fiú vándorol innen-oda, semmiből semmibe. Ha nem éreznénk körülöttük az eleven élet jeleit, a közel-keleti táj kietlen valóságát, a sivatagban pihenő fegyver- és géphulladékok napégette rozsdáját, ha nem látnánk a kis arab falu utcáin nejlonszatyrot lóbáló turbános férfiakat, egy Beckett-dráma előadásán éreznénk magunkat. Csakhogy Karzan Kader mozija nem a semmiről, hanem nagyon is valamiről szól. Barátunk, Superman.
Két fiú vándorol. A hétéves Zana és a tízéves Dana árvák, szüleik Szaddám Husszein diktatúrájának áldozatai. A két gyerek sokáig egyedül teng-leng a faluban, otthon és ellátás nélkül, háztetőkön töltve az éjszakát, mosdóvíz után kuncsorogva; egyedüli barátjuk egy öreg, vak rádióműszerész. Nem sok köti őket ehhez a helyhez, hacsak nem a falu közepén működő mozi, ahol egy napon levetítik a Superman kópiáját. Belépőjegy híján a gépház ablakából bámulják az amerikai álom megtestesítőjét, a világot megmentő, levegőben repkedő igazságosztót, amíg le nem szedi őket néhány pofon kíséretében a mozigépész. Az álom azonban tovább dolgozik bennük, és amikor öreg pártfogójuk meghal, elindulnak – a térképen egészen közelinek tűnő – Amerika nevű városba, ahol majd Superman megvédi őket, feltámasztja a halott szülőket, és elzavarja Szaddám Husszein bandáját.
A cselekmény valójában itt kezdődik, de a mesterien kezelt filmes eszköztár ekkorra már bejátszott minden elképzelhető elemet, a mágikus realizmus teljes palettáját. Egymás hegyén-hátán tolonganak az Ezeregyéjszakába illő figurák – állat és ember alakjában egyformán –, az olasz neorealista filmek legszebb pillanatai, a hosszú, lassú snittek az üres útról, az élettelen sivatagról, a pillanatokon múló sorsfordulatok zseniálisan alakított ritmikája, és azok a torokszorító jelenetek, amelyek minden jó háborús filmben az egyszerű balféket mitikus hőssé avatják. Ez a filmes világ olyan erős, olyan autentikus és finoman kidolgozott, hogy eszünkbe sem jut: Karzan Kader rendező önéletrajzi moziját nézzük.
Pedig bizony. Az iraki Kurdisztánban született Kader kisfiú volt, amikor az öbölháború idején családjával Európába menekült. Húsz évvel később ugyanennek a történetnek egy félórás kisfilm-változatával már a svéd filmakadémián diplomázott, és rögtön elnyerte a diák Oscar-díj ezüstérmét. 2013-ra egész estés filmmé érett az anyag, s ezzel a két fiú utazása egy 21. századi eposszá nőtte ki magát. A poros, végtelenbe vesző autóúton minden megtörténik, ami egy valamirevaló hőssel megeshet: az idősebb fiú szerelembe esik, elszakad az öccsétől, majd megkerül. A kisebbik találkozik a halállal, egy Michael Jackson nevű, idővel éneklésre is hajlandó szamárral, tekintélyes mennyiségű pofont és hajbókolást kap, életre szóló haragok és szövetségek köttetnek közöttük.
A gyerekkézzel rajzolt útlevél és a Supermannek szánt bosszú-füzet már csak hab a tortán, része annak a teljesen abszurd világnak, amelyben a gyerekek léteznek. Az értelmezhető világ határán sétálnak ezek a kölykök, egy sokszorosan megtagadott nép, az iraki kurdok mindennapi tapasztalatában, ahol – a rendező visszaemlékezései szerint – iskolába menni és onnan hazajönni önmagában is felért egy életveszélyes kalanddal, de mindennél többet ért az a boldogság, amikor a félelem egyszer csak eltűnt. Ez maga a szabadság, állítja Kader, és ez a szabadság a gyerekszereplők minden pillanatában kitapinthatóan ott van. Zamand Taha és Sarwar Fazil, a két gyerekszereplő nem „jó színész”, néha nehezükre esik a váratlan reagálás, az „ösztönös” játék, de cserébe a rezzenéseikben mindig érezni lehet a játék, a veszély, a boldogság, a félelem semmihez sem hasonlítható ízét. Megjelenésekor a svéd sajtó a Gettómilliomos iraki párhuzama gyanánt üdvözölte Kader filmjét. Nem jó nyomon jártak: ez a mozi, bár a nyomorról komoly tapasztalatokkal rendelkezik, nem az átélt gyötrelmekről szól. Minden ízében az életbe vetett hit, a hagyományok megtartó ereje és a halállal játszó, őszinte humor élteti. Olyan, mint Michael Jackson, a filmbéli muzikális csacsi: elszánt és kacagnivaló.
