Egy mai kisgyereknek nehéz elképzelnie, hogy annak idején tévé sem volt minden otthonban, nemhogy wifi, és a nagyszülei sem tablettel játszottak, hanem eltorzult arcú indiánfigurákkal és öreges arcú, ondolált hajú babákkal, a diafilmet mégis szereti. A diafilm amilyen szerény, olyan erős: túlélte a televízió, a videó, a DVD-k és a videojátékok megjelenését. A diafilmezés a szülőknek, nagyszülőknek édes nosztalgia, a kisebbeknek pedig újdonság a villódzó, akciódúsan pörgő filmek után, csak bírják kivárni a következő kockát.
A diafilm jó volt, ha esett, ha fújt, ha együtt akart lenni a család, vagy be akart vágódni az óvó néni. A rituáléhoz hozzátartozott a vászonként használt lepedő rögzítése, és szinte elengedhetetlen része volt a rosszul befűzött film. Ügyelni kellett arra, hogy a film ne törjön el, s hogy a megfelelő végéről tekerjük fel, de minden óvintézkedés ellenére is előfordult, hogy megkarcolódott, összepiszkolódott – ettől lett szép. Á, a kristálykijelzőkön cseperedett mai kicsik nem is tudják, milyen vicces tudott lenni egy óriási pacává nőtt kis folt János vitéz nadrágján. Amikor még nem volt éjjel-nappali tévéműsor, a diafilmek jelentették a házimozit: gyakran filmek diaváltozatai voltak, így például otthon lehetett nevetni a Dollárpapán és izgulni A Tenkes kapitányán.
A Magyar Televízió hivatalosan 1957-ben kezdett műsort szolgáltatni, és a hetvenes évekig nem is terjedtek el a tévékészülékek az otthonokban, így a diafilmezés a hatvanas–hetvenes években virágzott, sőt azután is fix elem volt a magyar óvodások életében. A Diafilmgyártó Vállalat előtt is készítettek Magyarországon diafilmszalagokat, legtöbbjük népművelési célú propagandisztikus film volt felnőtt közönség számára. Az abszolút kedvencek az ötvenes években született Hófehérke és az Öreg néne őzikéje lett, amelyből több mint egymillió darab kelt el, és még a nyolcvanas évek szülötteinek is közös élménye. Viszont az olyan tanító célzatú filmek, mint a szövetkezesítés előnyeit elmesélő Bodri, vagy a szocialista építés csodájáról szóló Aranyfalu, elfelejtődtek. Most viszont pótolhatjuk az internet jóvoltából.
A mai óvodások is imádják: Kiss Anikó óvópedagógus, a budapesti Brunszvik Teréz Óvodában kolléganőivel most is tart diafilmes matinékat vagy elalvás előtti mozidélutánt. A diafilm – szemben a mozgóképpel – időt hagy arra, hogy a gyerekek feldolgozzák a képkockákat, kérdezzenek, választ kapjanak, és megértsék a filmen látható eseményeket. Közös élmény, mert míg a tévé vagy DVD előtt a gyerek legtöbbször egyedül marad, addig a diafilm – már csak a technika miatt is – közelebb hozza a felnőtteket és a gyerekeket, meghitt, nyugodt élményt nyújt.
A diafilm él és élni fog, ha már egyszer megúszta a kilencvenes éveket, amikor körülbelül tíz éven át nem született új diafilm, és csak a 2000-es évek elején újult meg ismét a mesefilmek iránti érdeklődés. A most 60 éves Diafilmgyár is megmaradt, eszközöstül, tekercsestül, úgyhogy a diafilmet talán még az unokáink is látni fogják.
