Több mint 200 év telt el azóta, hogy a Grimm testvérek megjelentették első mesegyűjteményüket. A fivérek így örökre megalapozták, és mind a mai napig befolyásolták a mesék jellegét és megjelenését. Sokan nem tudják, hogy ezek a történetek nem éppen gyermektörténeteknek indultak, az eredetiek többsége tobzódott a brutalitásban, szexualitásban, és vérben sem volt hiány. Némi tisztítási munkálatok után azonban Disney új értelmet adott a történeteknek, amelyek magukkal ragadták az egész világot. Manapság a sötét mesék ismét fénykorukat élik, és a modern kor olyan zseniális művészekkel ajándékozott meg bennünket, mint Tim Burton, aki különös érzékenységgel egyensúlyoz valóság és szürrealitás fekete-fehér határán. De mi rejlik a mai gyermekmesék mögött valójában, és hogyan hódították meg a Grimm testvérek a világot?
A Grimm mesék, és ami mögöttük van
A mesék korabeli története egészen 1812-ig vezethető vissza, mikor Jacob és Wilhelm Grimm közzétette népi történetgyűjteményüket, amit ma csak úgy ismerünk Grimm-mesék. Ezek a történetek tartalmazták az irodalomtörténet legismertebb gyermekkaraktereit, a Hófehérkétől a Galambbegy át egészen a Hamupipőkéig és a Piroskáig. A mai változatok csupán árnyékai az eredeti történeteknek. Az első kiadások persze nem is gyerekeknek szóltak, többségük tudományos jellegű volt, sok lábjegyzettel, és illusztrációk nélkül jelentek meg. A mesemondó testvéreknek csak később lett célközönsége a gyerekkorosztály, ekkor vették ki a mesékből legtöbb felnőtt tartalmat. Korábban többen vádolták őket szexizmussal, szadizmussal és rasszizmussal, sőt a múlt század közepéig a szövetségesek megszállása alatt álló Nyugat-Németországban tiltott listákon szerepeltek, mivel könyveiket a nácizmus eszmeiségéhez kapcsolták.
Az antiszemitizmus a Grimm fivérek három meséjében is megjelenik. A Der Jude im Dorn című történetben például a főhős boldogan kínoz egy zsidót, és arra kényszeríti, hogy tüskebokorban táncoljon. A történetet 1945 óta nem szerepel egyetlen újabb kiadásban sem. A Harmadik Birodalomban ezeket a történeteket gyakran használták a náci propaganda céljaira. Piroskáról például azt állították, hogy a német népet szimbolizálja, aki a zsidó farkas gonoszságától szenved, és Hamupipőkét árja tisztasága különbözteti meg a „korcs” mostohanővérektől.
A Harvard Egyetem professzora, Maria Tatar – aki könyvében részletesen elemezte ezeket a történeteket – szerint az effajta mesék az antiszemitizmus legvirulensebb formái. A Grimm testvérek meséi szinte tobzódnak az erőszakban. A Hamupipőkében a mostohatestvérek önmagukat csonkítják meg, hogy lábuk beleférjen a cipőbe, és Hófehérke halála után a gonosz királynőnek életében mindvégig tüzes vascipőben kell táncolnia. Tatar úgy véli, a fenti néhány példa téves következtetésekre vezethet, miszerint a Grimm fivérek kegyetlen büntetései kizárólag nőkre irányultak, valójában azonban a könyvekben számos, férfiakat sújtó kegyetlenség is előfordul, és a mesék szinte minden karaktere képes a kíméletlen viselkedésre.
A vérfertőzést még maguk a testvérek is visszataszítónak találták. Olykor a motívum olyan fontos része volt a mese logikájának, hogy Wilhelm Grimm kétszer is meggondolta, mielőtt leírta volna, végül azonban csupán erkölcsi ítéletet rejtett el a szövegben. A kalapvári kisasszony (Allerleirauh) című mesében a király megígéri a feleségének, hogy csak akkor nősül meg újra, ha a lány olyan szép, mint az asszony volt. Sajnos ilyen az egész világon nem létezik, kivéve a saját lányát, aki végül az erdőbe menekül előle. A kiadások többsége ezt az apát ördögként jeleníti meg, a sátán pedig a megtestesült gonosz és a tiltott vágy szimbóluma. Tatar szerint több szövegben is megjelenik az Ödipusz-probléma, vagyis a szoros kötődés az ellenkező nemű szülőhöz; ilyenkor az azonos nemű szülővel kapcsolatos érzelmek ambivalensek: a gyerek szereti és felnéz rá, ugyanakkor gyűlöli is, mert miatta nem birtokolhatja ellentétes nemű szülőjét.
Ahogyan azt Hamupipőke története is mutatja, Grimmék egyik kedvenc témája az ördögi mostoha alakja. Kevesen tudják azonban, hogy ez csak később került be a könyvekbe, az eredeti 1812-es kéziratokban biológiai anyák szerepeltek, a testvérek ezt később csak azért módosították, hogy megőrizzék az anyaság szentségét.
A házasság előtti szexualitás témája Galambbegy (Rapunzel) meséjében figyelhető meg leginkább. Az 1812-es verzióban a herceg teherbe ejti a lányt, miután két napot töltenek el együtt „örömökben és élvezetekben”. A későbbi változatokban Grimmék megfosztották az erotikus jelenetektől a meséket, az olyan pszichoanalitikusok szerint azonban, mint Sigmund Freud vagy Erich Fromm, a rejtett szexualitás jelen van a mesében.
Roald Dahl a morbid mesék királya
A Grimm fivérek számos későbbi íróra és művészre, köztük Roald Dahlra, a világirodalom legkülönösebb figuráinak megalkotójára is nagy hatást gyakoroltak. Dahlt a morbid történetek királynak is nevezik: olyan nagyszerű történeteket köthetünk nevéhez, mint a Karcsi és a csokoládégyár, a James és az óriásbarack vagy a Boszorkányok. A vibráló színekben gazdag történetek mögött azonban sötét gondolatok rejlenek. A kiskorú hősök sokszor árvák, és a gonosz – egy gyártulajdonos, vagy éppen a lelketlen szülő – szinte a szomszédban van. A gonosz mindig a felnőtt képében jelenik meg. Az üzenet minden kétséget kizáróan pedig az, hogy gyereknek lenni egyet jelent a szenvedéssel és a bizonytalansággal. A horrorba illő ábrázolások felidézik a Grimm testvérek meséit, a történetekben gyakran a bezártság és kilátástalanság érzése fogalmazódik meg, s a kimenetel nem is lehet más, mint a halál.
És Isten megteremté Tim Burtont!
Ő a modern kori Grimm, Hollywood igaz mesemondója, aki mozivászonra vitte mindazon meséket, amelyeket a gyermekvilág és morbid valóság határán találhatunk. A Tim Burtonben rejlő csipetnyi rosszaság nagyon emlékeztet Roald Dahléra. Egy kis gonoszság, egy kis ugratás és egy kis érzékenység. Egyikük sem felejtette el, milyen gyereknek lenni, és ez ritka ajándék. Nem véletlen tehát az sem, hogy a rendező Dahl egyik igazi klasszikusát, a Karcsi és a csokoládégyárat is életre keltette. Burton meséi csakúgy, mint Dahl történetei sötét tónusúak, és a fantázia árnyoldalai jelennek meg benne. Csakúgy, mint Grimmnél, a történetek nála is antimesékké változnak, a boldog család meghal, Pinokkiót, vagy ahogy ő nevezi, Ollókezű Edwardot gazdája testi fogyatékossággal sújtotta.
A történetek egyszerre bűbájosak és félelmetesek, tele ellentmondásokkal. A főhősök sokszor reménytelen pszichikai esetek, hasadt elméjűek, akiknek világa percek alatt összeomlik. Emellett akárcsak Dahlnál, megjelenik a magány és a gyökértelenség érzete. Verses kötetéből, a Rímbörtönből és a filmjeiből azt hihetnénk, hogy Burtonnek is problémás gyerekkora volt, vagy hogy valamilyen mentális problémával küszködik, de az is lehet, hogy egyszerűen csak ilyen különös szürreális fantáziával áldotta meg a sors, mely számos nagyszerű és különös alkotással ajándékozta meg a világot.
