Az „50 tehetséges magyar fiatal” program azt tűzte célul maga elé, hogy a hasonló kezdeményezéseken túlmutató felelősségvállalással a tehetségek elismerésének rangos, mértékadó platformjává váljon. Akik eddig részt vettek benne, visszaigazolták ezt a törekvést. A La femme pedig folytatni akarja, amit elkezdett.

Szakács Richárd már az általános iskolában táncolni tanult, és első mestere, Lászay Andrea, akivel kapcsolata azóta is szoros, azt javasolta, próbálkozzék meg a balettintézettel. Fölvették. Aztán tizenöt-tizenhat évesen kezdett kibontakozni benne az, amit alkotói vonalnak nevez. Más szemmel kezdte nézni az előadásokat, mint a többiek. Valahogy… kívülről. Akár táncosként, akár koreográfusként: azt szeretné, hogy a közönség üzenetet vigyen magával a színházból. El akarja gondolkodtatni a nézőit a korról, amelyben élnek, annak erkölcseiről.

Ma már sokan ismerik szakmán belül, bennfentes körökben mozog. Nagyon büszke, hogy a La femme beválogatta az ötven tehetséges fiatal közé, ő pedig élt a mentorprogram kínálta lehetőséggel. Ami estében azt jelentette, hogy Ertl Pétert, a Nemzeti Táncszínház igazgatóját kapta mentorául, aki pedig szabad bemutatkozási lehetőséget, önálló fél órát kínált neki színházában, ahol persze „protokolláris vendégek” is megjelentek a nézőtéren.

Szakács Richárd rendkívüli ajándéknak tartja, hogy ilyen fiatalon ilyen megmérettetés előtt állhatott. Azt csinálhatott, amit akart, nem kötötte meg senki a kezét. Végül táncművészeti főiskolásokat hívott, hogy előadják néhány évvel idősebb társuk koreográfiáját. Újdonságot jelentett neki az is, hogy a szcenikától a világításig beleláthatott, mi mindenre kell figyelni ahhoz, hogy létrejöjjön egy előadás! „Rengeteget tanultam, az pedig ehhez képest mellékes, hogy nagyon élveztem a munkát” – összegez. Az est legfőbb következménye az, hogy Szakács Richárd asszisztensi ajánlatot kapott a főiskolára… „Az ajánlat havi fix fizetéssel járó, bejelentett, adózó állásra szólt, ami egyrészt a hazai művészeti életben, másrészt az én életkoromban rendkívüli állapot…” – mondja. Ez volt a rejtett vágya: visszatérni a gyökerekhez.

„Miután elvégeztem a főiskolát, három évet adtam magamnak, hogy visszakerüljek ugyanoda, csak immár nem diáknak, hanem tanárnak.” Utólag sokat köszön mentorának. Azt mondta róla, igazán nem látványosan segített, inkább avval a lehetőségteremtéssel, hogy a gondjaira bízott fiatal száz százalékig kibontakozhassék. Ahogy a mentorált fogalmazott, „pozitív értelemben nulla segítséget” kapott, hogy valóban azt mutathassa meg, amit ő tud, vagyis összességében a legtöbbet kapta, amit pályája e szakaszában kaphatott. Az ő szóhasználatával élve „romantikus” alkalomnak véli, hogy megcsinálhatta, amit megcsinált.