Az apró sikerek a csúcsról is látszanak, és a világ leginkább egy kis bakonyi falu kertjéből nézve tűnik kereknek. Különös szemszögből látja az életet, ahogyan ő sem mindennapi: egy kegyetlen nő szerepében nyerte el százezrek szeretetét és tiszteletét.

Egész életünk kis mozaikokból áll, és apró örömök nélkül nem is lenne teljes – vallja Miklósa Erika. Hihetnénk pedig, hogy a nemzetközi sajtó kedvező kritikái és magazincímlapok után könnyen varázsukat veszíthetik a kevésbé grandiózus sikerek. De tévednénk.

Már bakfiskorában bátorították, hogy szép a hangja, meg azt is hallotta, hogy jók az adottságai a sporthoz. Az utóbbi mellett döntött, de atlétikai pályája egy sérülés miatt derékba tört. Két nagyon rossz év után felvették a szegedi konzervatóriumba. Onnan még nem látszott a milánói Scala vagy a müncheni operaház. Énekelni szeretett, ez elég volt, nem mérte magát világsztárokhoz. Zeneakadémiára sem járt, mégis már tizenkilenc évesen a budapesti Operába került. Csak balerinák szoktak ilyen fiatalon operaszínpadra lépni. Mesterkurzusokon vett részt, az első két évben eljátszotta az összes kis szerepet; ezt a tapasztalatot megfizethetetlennek tartja. Egy operaénekesnőnek tudnia kell, hogyan viseljen egy abroncsos szoknyát, hogyan tartsa a kezét… Tanítványainak ezek mellett azt is átadja, ami szerinte a legfontosabb: arra ösztönzi őket, hogy önmaguk legyenek. „Én sem vagyok tökéletes, de egy dolgot már nagyon fiatal koromban tudtam: sosem akartam más lenni, mindig magamat akartam kifejezni.”

Már pályája kezdetétől tudta, hogy hosszú távon építkezik. A sikerek gyorsan jöttek, de ő nem szalmalángot akart. Mindig a feladat izgatta: azt jól elvégezni, és nem elégedetlenkedni azzal, amit elért. Az sarkallta, amit Madai Lilla mondott neki 1987-ben, amikor egy esküvőn hallotta énekelni: „Kislány, tudod-e, hogy mi van a torkodban? Te lehetnél a világ egyik legjobb Éj királynője.” Ez megmozgatta. „Ez az én olimpiai bajnokságom” – mondja. Az opera és a sport között amúgy is sok a hasonlóság: „Az operaénekes is izmokkal dolgozik például…” Miklósa Erika útját elnézve látható, hogy nemcsak az atlétikai pályán ugrott magasra.

Az is győzelem, hogy időt engedhet magának másra, mint az éneklés. Az önkéntesség nagykövetének választották, civil egyesületet és kis falujában tornaklubot vezet, hogy az embereket megismertesse az egészséges életmóddal, a környezetvédelemmel, a hagyományőrzés fontosságával. A közösséggel biztos pontot akar adni az embereknek, mert az neki is a lételeme volt: hatéves korában az utcában lakó gyerekeket szedte össze, volt őrsvezető, a gimnáziumban egy baráti kör középpontja. „Rájöttem, vállalnom kell azt, hogy hatással vagyok az emberekre, képes vagyok összetartani őket. Tudatossá váltam, az a célom, hogy amit teszek, hasznos is legyen.” Legjobban itthon szeret lenni, saját kertjében pihenni. Egyszer a kertben ülve megkérdezte magától, mikor akarja mindezt élvezni… „Mérlegeltem, és rádöbbentem, már nem jelent akkora boldogságot, hogy ennyit utazok. Negyvenévesen érzelgősebb vagyok, erős kötődéseim és feladataim vannak. Sokkal többet ad az, hogy itthon tevékenykedek, mert úgy érzem, szükség van itt rám.”

Előfordult, hogy abba akarta hagyni, de mindig volt valaki, aki tartotta benne a lelket, hogy csinálja tovább. „Kötelességem folytatni. Nem az éneklésről van szó, hanem a személyiségről, amit képviselek. Leveleket, telefonokat kaptam ismeretlenektől, hogy a példám milyen hatással van rájuk. Megértettem, hogy ez igenis felelősség: meg kell tanulni jóra fordítani, és el kell fogadni.” Kishitűsége, ahogyan ő nevezi: „a kisvárosi lány szabotáló programja” volt, nehezen vetkőzte le. „Ha mindent megteszek, mi rossz történhet? Ekkor rád telepszik a nyugalom, és onnantól alkotsz nagyot” – meséli felszabadultan. Nemcsak a fájdalomból lesz művészet, hanem örömből, szenvedélyből és szerelemből. Jut neki, bőséggel.