A Balatonfüred–Csopak borvidék Alsóörstől Zánkáig húzódó hegyoldalaiban és völgyeiben időtlen idők óta folytatnak szőlőművelést. A rómaiak óta legalábbis bizonyosan, a Csopak és Veszprém közötti Balácán még szüretelőket ábrázoló falfestmény is maradt ebből a korból. Ide sorolható az első szőlőművelő település is, amelynek ismerjük a nevét: Paloznakot még István adományozta a veszprémvölgyi monostornak.
A mai értelemben vett borvidék több mint 2000 hektáron fekszik, 22 település tartozik ide, többek között Balatonalmádi, Alsóörs, Tihany és Zánka. A legnagyobb, a Balaton fővárosaként is említett Balatonfüred 1987-ben a „Szőlő és bor nemzetközi városa” címet is elnyerte.
Ahogy a borvidék neve is mutatja, két különböző bortermelő tájról van szó. Míg a balatonfüredi borok általában testesebbek, tüzesebbek, magasabb alkoholtartalmúak, a csopaki borokat könnyebb, illat- és zamatgazdag italokként szokás jellemezni. A balatonfüredi vidéken 90 százalékban fehér fajtákkal foglalkoznak. A legismertebb és legnagyobb területen az olaszrizlinget termelik, de a rizlingszilváni, tramini, ottonel, muskotály és a rajnai rizling is jó minőségben és jelentős mennyiségben található meg. És hogy mitől is a jó minőség? A kiváló és változatos talaj, a déli fekvésű szőlőtáblák, de legfőképp a Balaton fény- és hőgazdálkodása van kedvező hatással a szőlőre.
Egy nem létező bor: a rizlingszilváni
A rizlingszilváni alig több mint száz évet élt. A 19. század végén egy svájci borász nemesítette, sokáig úgy gondolták, rizlingből és zöldszilvániból – tévesen. A DNS-vizsgálatok nyomán mára már egyértelmű, hogy a zöldszilváni csak névadója, de nem igazi felmenője ennek a fajtának, a valódi apukának a chasselas, avagy saszla bizonyult.
A száz év elég volt, hogy egész Európában kedvelt fajtává váljék, Németország után pedig Magyarország számít a második legnagyobb rizlingszilváni-termelőnek, a magyar szőlőültetvények mintegy 6-8 százalékát teszi ki. Az első világháború után került az országba, és itt, a Balatonfüred–Csopak borvidéken is kedvelt fajta lett, az olaszrizling után az egyik legelterjedtebb, fehérbort adó szőlő. Bora lágy, zöldessárga, illatos karakterű, a balatoni vidéken különösen zamatgazdaggá érik. Épp ezért kár, hogy mintegy száz év után a rizlingszilváni eltűnt a boltok polcairól.
Persze nem vált kámforrá minden egyes szőlőtőke, és a bor sem szivárgott el nyomtalanul a pincékből. Mindössze arról van szó, hogy egy EU-s döntés értelmében 2009-től a rizlingszilváni név nem használható, épp azért, mert kiderült: nem is a rizling és a szilváni házasításáról van szó. Ezért – szól a szigorú ítészek érvelése – megtévesztő a rizlingszilváni név. A bor tehát nem vész el, csak a címkéje alakul át, és a fajta eredeti, német elnevezését, a meglehetősen szürke Müller-Thurgau nevet veszi fel nálunk is. Kár érte.
Füred, jó bor, hosszú élet
Hogy a három között van-e összefüggés, azon lehet vitatkozni, az azonban statisztikailag bizonyított, hogy a Balatonfüreden élő 45–64 év közötti férfiak életkilátásai a legjobbak Magyarországon. Aki megnyugtató környezetre, regenerálódásra vágyik, persze nem kell rögtön ide költöznie, néhány napos vagy hetes látogatás során is garantáltan megtalálja a lehetőséget a feltöltődésre.
A 18. századtól járnak ide a környék gyógyvízéért, vagy ahogy a korabeli források említik: a savanyúvízhez. A fürdőházak épülésétől, a 19. századtól fellendülő gyógyturizmustól nem függetlenül itt működik az országszerte és külföldön is ismert szívkórház is, ahol többek között művészek, államférfiak is keresik a gyógyulást. Ma már történelem, hogy a Nobel-díjas költő, Rabindranath Tagore gyógyulása emlékére egy hársfát ültetett a közeli parkban, máig ható hagyományt indítva ezzel. Egy hindu legenda szerint ugyanis, aki idős korában ültet fát, megéri, hogy lombot bontson.
Nem csupán a gyógyulni, de a szórakozni vágyók is szívesen járnak ide. Tavasztól őszig egymást érik a fesztiválok, rendezvények: juniális, borhét, szüreti felvonulás és csaknem 190 éve az Anna-bál.
A történelmi jelentőségű eseményeknek lépten-nyomon az emlékeibe belebotlunk, utcanévtáblák, szobrok, emlékművek hirdetik, kik alkottak, éltek, mulattak itt. Itt írta Jókai az Aranyembert, még ma is megcsodálható Blaha Lujza nyaralója, innen indul az első balatoni gőzhajó, és itt alakul meg a 19. század végén az első vitorlásegyesület. A vitorlázás szerelmesei máig fontos helyként tartják számon Balatonfüredet, de aki csak egy gumimatraccal és törölközővel érkezik, az is kellemes napot tölthet a füredi parton.
Búcsúzóul pedig álljon itt egy füredi recept, melyet mintegy száz évvel ezelőtt Csáky Sándor, a Palace Szanatórium mesterszakácsa talált ki. A Csáky-rostélyos nem éppen a szanatóriumok kímélő étrendjébe illő falat, éppen ezért kötelező lekísérni egy kiváló rizlingszilvánival: néhány pohár borral – ha a kalóriák nem is – a lelkiismeret-furdalás legyűrhető.
Csáky-rostélyos
Hozzávalók: 5 szelet marharostélyos, 10 dkg zsír, 1 nagy fej vöröshagyma, 1 kiskanál házi pirospaprika, 3 dl tejföl, 6 dkg liszt, 2 dkg paradicsompüré, 50 dkg lecsó, 5 tojás, 10 dkg húsos füstölt szalonna, bors, só.
Elkészítés: A szalonnát kis kockákban megpirítjuk, hozzáadjuk az apróra vágott hagyma felét. Hozzátesszük a lecsót, megsózzuk, és kicsit megpároljuk. A tojásokat jól elkeverve ráöntjük a lecsóra, és álladóan keverve összesütjük, majd félretesszük hűlni. A rostélyosokat kiverjük, sózzuk, borsozzuk. Egy-egy szelet közepére szétkenjük a tojásos lecsót, széleit ráhajtjuk a töltelékre, és felgöngyöljük, zsineggel vagy hústűvel rögzítjük, majd lisztben megforgatjuk. Forró zsírban 20 percig sütjük. Kiszedjük a húst, a visszamaradt zsírban világosra pirítjuk a maradék apróra vágott hagymát, beletesszük a pirospaprikát, paradicsompürét, elkeverjük, és visszahelyezzük a rostélyosokat, felöntjük vízzel, és lefedve puhára pároljuk. Ha a hús már majdnem megfőtt, eltávolítjuk a zsineget vagy tűt, és félretesszük. A visszamaradt léhez hozzáadjuk a tejfölből és lisztből készült habarást, kiforraljuk, majd a húsra szűrve, készre pároljuk. A felszeletelt rostélyost vajas galuskával, tejfölös mártással meglocsolva tálaljuk.
