Ismertem mindkettejüket, hiszen többször beszélgettünk már egy-egy interjú kedvéért, hallottam őket játszani a gyakorlóteremben, aztán koncerten – de mindezt csak külön-külön. Így hármasban most ültünk össze először: az egyik február végi, napsütéses délelőttön Erzsiéknél találkoztunk, hogy a duóról meséljenek, volt remek mézes sütemény, tejeskávé, szavainkat pedig igen élénk figyelemmel kísérte a társaság egyetlen férfi tagja: Erzsi kétéves kisfia, Beni.  

-A hangszereteknek kerestetek elsősorban „megfelelő partnert” vagy magatoknak?

Násztya: Szerintem mindenképpen a személyes viszony a döntő. A hosszú távú kamarazenélős produkciónak az a titka, hogy jól működnek az emberi kapcsolatok. Ha jól tudnak egymással dolgozni, ha azonosak a célok, az érdekek és a munkához való viszony, akkor ott alapvetően mindig jó dolgok születnek. A hangszerek ilyen szempontból másodlagosak, nekem az a legfontosabb, hogy ha belenézek a másik ember szemébe, valamilyen válaszreakciót kapjak. Nem szeretek úgy kamarazenélni, mintha csak együtt utaznánk a villamoson: egyszerre kezdünk egy darabot, és egyszerre fejezzük be, de ezen kívül nem történik semmi. Szóval, passzolniuk kell az emberi puzzle-darabkáknak, és szerintem nálunk ez volt a döntő.

Megvolt tehát a rokonszenv, és nyilván a hangszerek is összeillenek – bár erre a felállásra nem sok példa van, a duótok egyedüli az országban.

Erzsi: Persze, azon kívül, hogy jól tudunk együtt dolgozni, a hangzás is nagyon fontos volt, én sem gondoltam, hogy ennyire jól szól együtt a két hangszer! A zongora–szaxofon páros már kezd kicsit elcsépeltté válni, pedig fantasztikus repertoár van rá, és imádok együtt játszani a zongorista húgommal, de én is kerestem valami más irányt. Násztyával a Zeneakadémia doktori iskolájában ismerkedtünk meg, én Londonban diplomáztam, és a doktoriskola egyfajta visszatalálás is volt a hazai szakmába. Ráadásul megvan az az előnye, hogy gyakran szerveznek tematikus koncerteket a doktoranduszhallgatók számára. Amikor elsősök voltunk, Napszakok a zenében címmel indult koncertsorozat, a hajnalt, az estét és az éjszakát idéző darabokkal. Én ismertem a hárfára és szaxofonra írt egyik első darabot, Gustav Bumcke Notturnóját, amely még az 1930-as években készült, és megkérdeztem Násztyát, lenne-e kedve közösen eljátszani. Így kezdődött.

Azóta már jó néhány koncert áll mögöttetek, most is egy „miniturnéról” jöttetek haza. Milyen műsort játszottatok?

Erzsi: Reneszánsz dalokat párosítottunk modern darabokkal, és azt láttuk, hogy egyik frissíti a másikat. Szerintem kevesebben mennének el egy egész estés reneszánsz koncertre és egy egész estés kortársra is, de a kettő elegye – úgy látszik – vonzó volt. Legalábbis nagyon pozitív visszajelzést kaptunk, a közönség jól fogadta.

Milyen helyszínhez illik egy ilyen, talán kicsit intimebb hangulatú kamaraprodukció?

Násztya: Az első koncert Szegeden volt a Móra Ferenc Múzeum dísztermében, rengeteg szép kép között. Jó volt ott játszani, hiszen minket is befolyásol az a közeg, amelyben fellépünk, nem csak a közönség és a saját lelkiállapotunk. Aztán Győrben a főiskola hangversenytermében koncerteztünk, amelyet az egykori zsinagógában rendeztek be. Fantasztikus az akusztikája, ott elsősorban ez tetszett. Debrecenben pedig az volt az érdekes, hogy a Zeneművészeti Egyetem amfiteátrumszerű koncerttermében a közönség valahogy fölöttünk ül, és ez megint csak más érzetet ad.

A „fellépőruha-kérdésben” hogy állapodtatok meg?

Násztya: Ez attól függ, hogy mi a műsor, és hol rendezik a koncertet. Ha kortárs zenét játszunk, mindketten úgy érezzük, hogy ehhez valamifajta avantgárd vonalnak kell az öltözködésben is megnyilvánulnia, ehhez a programhoz ugyanis nem passzol a klasszikus koncerteken viselt hosszú estélyi.

Sokszor viseltek nadrágot a színpadon.

Erzsi: Én abban érzem magam a legkényelmesebben. Amikor játszom, szükségem van arra, hogy egy pici terpeszben, egy kis támasszal álljak, és ez nem feltétlenül mutat jól szoknyában. Van egy-két hosszú ruhám a klasszikus koncertekre, a Zeneakadémia Solti-termébe például természetesen estélyi ruhát veszek, de jobban érzem magam nadrágban egy csinos felsővel.

Násztya: Ha Erzsi nadrágban játszik, akkor én is. Szerintem fontos, hogy valamiféle egység legyen, még akkor is, ha nem ugyanabban a boltban vásárlunk ruhákat. Nem szerencsés, ha az együttesen belül nincs egységes stílus.

A duótoknak már többször írtak darabot. Felemelő érzés lehet, amikor egy zeneszerző rátok gondol, és kifejezetten nektek komponál.

Násztya: Mindig érdekelt a kortárs zene, de korábban úgy alakult a pályám, hogy inkább klasszikusokat játszottam. Gyakorlatilag a duó létének köszönhető, hogy ebbe belekezdtem, és ilyen aktívan csinálom. Erzsinek már nagyobb tapasztalata volt, ő többször is dolgozott együtt mai zeneszerzőkkel. És tényleg nagyon izgalmas, hogy ma élő emberek írják a zenét, nekem új élmény volt, hogy beszélni is lehet azzal, aki darabot ír neked…

A repertoárbővítéshez az is hozzátartozik, hogy ti magatok készítetek szaxofon–hárfa átiratot más hangszerre komponált darabokból?

Erzsi: Igen, és egyébként mind a ketten folyamatosan keressük, hogy mi az, ami átemelhető, ami használható. A reneszánsz dalköteteket is úgy lapozgattuk át, hogy vajon melyik szólna jól hárfán és szaxofonon. Elmarad a szöveg, máshol kell megkeresni a kifejezőkészséget. Aztán Bachot is sokat játszunk, ő mindkettőnk szíve csücske, ahogy Debussy is. Próbáljuk megtalálni azokat a darabokat, amelyek működnek ezen a két hangszeren.

Nehezebb dolgotok van, mint egy zongoristának vagy egy hegedűsnek, hiszen kisebb a repertoár, és a fellépési lehetőség is kevesebb. Násztya, nem tartasz attól, hogy a Zeneakadémián a hárfás növendékeid később esetleg munka nélkül maradnak?

Násztya: Nem, mert nincsenek azért olyan sokan, és nagyon jók. Mindig azt mondom nekik, hogy ha nagyon szeretik azt, amit csinálnak, boldogok lesznek, akárhogy alakul is a karrierjük. Másrészt biztatom őket, hogy legyenek önállóak, ne várják a sült galambot, találják ki, milyen műveket, milyen repertoárt akarnak tanulni, próbáljanak összerakni műsorokat: mit játszanának, ha például egész estés szólókoncertet adhatnának.

Vagyis legyenek önmaguk menedzserei, éppúgy, mint ti. Az Ers-E duó jövőjét hogyan próbáljátok megtervezni?

Násztya: Igazság szerint az számít, hogy a tagok mennyire eltökéltek, és mennyire tekintenek a duóra „közös vállalkozásként”, mennyire használják fel a kapcsolataikat. Pályázatokat írunk, megkeresünk zeneszerzőket, koncertszervezőket, és minden kreativitásunkat bevetjük. Ez egyáltalán nem könnyű, de úgy látom, hogy egyelőre másképp nem megy.

Erzsi: Nyilván jól jönne egy menedzser, de nincs, úgyhogy napközben gyakorolunk és próbálunk, éjjel pedig intézzük a levelezést. Kitalálunk műsorokat, felajánljuk őket valahova, elmegyünk, játszunk, és ha jól sikerül, legtöbbször visszahívnak. Én azt mondom: most azért dolgozunk, hogy tíz év múlva már kevesebbet kelljen ajánlani magunkat, és csak hívjanak.

És ezekhez a nappali és éjszakai műszakokhoz nálad egy majdnem kétéves kisfiú is hozzátartozik…

Erzsi: Úgy szoktam mondani, hogy egy évig csökkentett üzemmódban működtem, lényegében sem a tanítást, sem a játékot nem hagytam abba hosszabb időre. A szülés előtt három héttel még játszottam egy koncertet, utána viszont másfél hónapig nem is nagyon tudtam gyakorolni, fizikailag sem, meg az időbe se fért bele. Aztán apránként visszataláltam, volt egy-két kisebb koncert, és amikor Beni féléves lett, adtunk a húgommal egy nagyobb szabású, szonátás koncertet. Onnantól kezdve bárhová mentünk is játszani, jött velem a kis családom, a férjem vigyázott a gyerekre. Így csináltunk végig a húgommal egy egyhetes romániai turnét, így jártunk Rómában, úgyhogy a koncertek egyfajta családi nyaralásba torkollottak.

A zenészismerőseim azt állítják: a babák hamar megszokják a gyakorlás hangjait, és szemük se rebben, nyugodtan alszanak.

Erzsi: Ha Beni megtanul beszélni, azért majd megkérdezem, hogyan is aludt… eleinte én is alvásidőben gyakoroltam, átmentem a másik szobába, előttem a bébiőr, és amint meghallottam a hangját, letettem a hangszert és mentem. Előfordult, hogy még ébredés után is tudtam fújni húsz-harminc percet, ő meg üldögélt mellettem a pihenőszékében. Aztán ahogy elkezdett mozogni meg járni, ez megváltozott. Ha gyakorolnom kell, általában nagyon türelmes. Néha egy órát is kibír, eljátszik a játékszaxofonjával. Ő ezt fújja ilyenkor.

Fotó: Biczó Fruzsina