Az a szó valódi értelmében felszabadult nőtípus, aki megéli és élvezi saját nőiességét, örökre eltűnt. Fájó szívvel emlékezünk rá. Ha létezne „best of” lista a pattintott nőkorszaktól napjainkig, amely sok-sok paraméter alapján precízen kimutatná, mikor volt a legkellemesebb nőként élni, minden bizonnyal kiütéssel győznének a húszas évek. Nagyon udvarias évtized volt.

Megőrizte a viktoriánus korszak romantikáját, ugyanakkor maximálisan elismerte, hogy a nők is képesek egy sor olyan feladat ellátására, amelyeket az I. világháború előtt csak a férfiakra bíztak. A hadiözvegyek és fiatal nők nagy része megtartotta munkáját, sok országban – nálunk is – választójogot szereztek, és nagyjából mindenki belenyugodott, hogy a nők már nem kívánják visszakapni korábbi életüket.

A szezon végén, még utoljára, végkiárusítást rendeztek lovagiasságból, hogy aztán végleg betörjön az új, talán kevésbé nőkre szabott módi. Ez az évtized olyan volt a kollektív női sorsban, mint a felhőtlen egyetemista korszak: felnőttként élhettek, minimális felelősséggel.

F. Scott Fitzgerald írt először az új nőtípusról, a felszabadult bubifrizurás „flapperről”, akinek megváltozott a viszonya a férfiakhoz („a zsákmány felfalja a győzőt”). No meg a korszakról, amelyben a modern nő kivirult: „A csodák, a művészetek, a túlzások, a dzsessz és a szatíra kora volt.”

A romantikus egoista

A modern nő története minden különösebb cél vagy szándék nélkül 1918 júliusának egyik fülledt, nyári esetéjén, egy verandán kezdődött a kissé lepusztult, barna zsindelyes Montgomery Country Clubban, amelyet sűrű sövény rejtett az illetéktelen tekintetek elől. Egy feltűnően szép nő, Zelda Sayre a tánctól kimelegedve kilépett a verandára, és megpillantott egy jóképű, egyenruhás férfit.

Tizenhét évesen Zelda érettebb volt a koránál, a bőre tejkaramella színű, aranyhaja fénylett az arca körül a sötét verandán, hatalmas szemét, amely hangulatától függően változtatta a színét, sűrű pillák keretezték. Legnagyobb örömét abban lelte, ha sikerült megbotránkoztatnia apját, aki az alabamai legfelsőbb bíróság elnökeként megbecsült polgárnak számított, és meglehetősen viktoriánus nézeteket vallott. Zelda remek csínyeket eszelt ki, például felmászott a házuk tetejére, majd elrúgta a létrát a faltól, és tűzoltókért sikítozott. Máskor részegen vezette a családi autót, ami különösen annak fényében volt kínos, hogy valamelyik hatásos beszédében atyja a fedett autót mozgó nyilvánosháznak nevezte, ahol a kíváncsi tekintetektől elzárva a nők isten tudja, mit művelnek az udvarlóikkal. Nos Zelda pontosan tudta. A hátsó ülésen mindig be volt készítve egy üveg pezsgő… „Lassan már buborékokat fogok pisilni!” – panaszolta. Az ártatlanság vélelme már rég nem vonatkozott rá.

Azon a júliusi éjszakán, amikor kiment pihegni az erkélyre, Zelda egyik férfitól a másikhoz simulva táncolta a shimmyt és charlestont. A verandán aztán szembetalálta magát az íróval, aki halhatatlanná teszi alakját és vele együtt a modern nőt.

Scott Fitgerald katonatisztként töltötte szabadságát a városban. Középosztálybeli fiatalember volt, aki unta a Princeton Egyetemet, ezért brahiból bevonult katonának. Szerencsére a háború alig néhány héttel később véget ért. Amikor nem táncmulatságon volt éppen, lázasan dolgozott a Romantikus egoista című regényén. El is küldte a kéziratot az egyik legnagyobb kiadónak, ám az visszadobta, hogy csiszolgassa még. Mindezt egy szuszra el is hadarta a verandán pihegő gyönyörű, fiatal lánynak, ám Zeldát hidegen hagyták az idegen művészi ambíciói. Saját művészi ambícióinak kívánt élni (később balerinakarrierbe kezdett, és maga is írt egy meglehetősen jó regényt). Udvaroltatott magának a jóképű tiszttel, de nem volt benne biztos, hogy Scott megfelelő életstílust képes biztosítani számára. Amikor megkérte a kezét, habozott. Scott ezen annyira meglepődött, hogy feladta írói terveit, és állást szerzett egy reklámügynökségnél. Csakhogy Zelda úgy gondolta, komoly ember nem ír reklámszlogeneket. Felbontotta az eljegyzést.

A teljes cikk a La femme 2014. téli számában olvasható.