Egyéni karakter, intim művészet és szenvedéllyel teli élettörténet, melyben pusztító szerelemek, tragikus balesetek és árulás mind helyet kaptak. Így jellemezhetnénk Frida Kahlót, akinek művészetében meglepő és elsöprő erő lakozik, s akinek alkotásai a mai napig mélyen megérintik az embereket.
Kahlo 1907-ben született, majd hatévesen gyermekbénulást kapott, és a jobb lába teljesen eltorzult. A festőnő emiatt kezdte el viselni azokat a tehuana népviseletet tükröző, földig érő szoknyákat, amelyek később a védjegyévé váltak. Frida sosem akart megfelelni a női szépségideáloknak, ha tehette, kiemelte dús, sötét, összenőtt szemöldökét, és előszeretettel viselt arany vagy éppen gyémánt fogdíszeket. Lehengerlő egyénisége örökre nyomot hagyott a világon. A tavalyi Valentino Resort-kollekciót például Frida megjelenése ihlette. „Lenyűgözött minket a személyisége, az, hogy csakis a maga szabályai szerint élt, és nem hajtott fejet az etikett előtt” – mondta Pierpaolo Piccioli a márka kreatív igazgatója.
A művész a festmények mögött
Fridát három nővérével együtt német származású fotós édesapja, Guillermo és édesanyja, Matilde nevelte fel. Egészen 15 éves koráig leginkább a biológia érdekelte, orvos szeretett volna lenni, ám a sors végül másképp rendelte. Egyike volt annak a 35 lánynak, akik részt vehettek egy elit iskolai előkészítőn Mexikóvárosban. Már ekkor kiderült, hogy született lázadó, többek között előszeretettel viselt férfiruhát, hogy gúnyt űzzön az iskolába látogató művészekből. 1922-ben a világhírű festőt Diego Riverát meghívták az intézménybe, hogy készítsen falfestményt az iskola számára. A férfi akkor 36 éves volt, Frida még csak 15, de a lány már akkor kijelentette: „A célom az, hogy gyermeket szüljek Diego Riverának.”
Kahlo mindössze 18 évesen szörnyű balesetet szenvedett, az autóbusz, amelyen utazott, összeütközött egy villamossal Mexikóváros zsúfolt utcáján. Az ezt követő fizikai, érzelmi és lelki fájdalmat alig tudta elviselni. Medencecsontja és gerince komolyan megsérült, több mint 30 operáción esett át, és hosszú hónapokon keresztül teljes gipszfűzőben kellett feküdnie. A tragédia ellenére végül mégis megtalálta a módját, hogy félelmeit és gondolatait megossza másokkal: festeni kezdett. A balesete és az 1954-es halála között eltelt 29 évben számos érzéki, zavarba ejtő, erőteljes önarcképet és portrét készített. „Azért festem magam – mondta –, mert gyakran vagyok egyedül, és persze önmagamat ismerem a legjobban, ezért vagyok tökéletes téma a képeim számára.”
A baleset után Frida politikailag is egyre aktívabb lett, csatlakozott az Ifjú Kommunisták Szövetségéhez és belépett a Mexikói Kommunista Párthoz. Ő és Diego 1928-ban találkoztak ismét, egy évvel később összeházasodtak. Kahlo többször is teherbe esett, de sérült medencéje miatt mindannyiszor elvetélt. Erre a tragédiára emlékeztet Henry Ford Hospital című képe, amelyen meztelenül és magányosan, véráztatta lepedőn, kórházi ágyon ábrázolja önmagát, kopár, indusztriális táj előterében.
A nagy szerelem
Frida kapcsolata Diegóval mindig is viharos volt, a házasságuk 1939-ben válással végződött, miután a festőnő rájött, hogy szeretett húga, Christina viszonyt folytat férjével. Kahlo szerint olyan volt ez mintha „megölte volna őt az élet”. Egy rövid időre elköltözött. „Két súlyos balesetet szenvedtem el életemben. Egyszer, amikor a villamos összeütközött azzal a bizonyos busszal, és másodszor, amikor Diegóban csalódtam” – mondta a művész. Ekkoriban festette egyik leghíresebb képét, A két Fridát, melyen két különböző személyiségű asszonyként ábrázolja magát, akiket egy ütőér köt össze. Bár Kahlót sokan szürrealista művésznek tartják, ő maga sosem gondolt így műveire. „A szürrealisták álmokat festenek meg, az én képeim önéletrajzi ihletésűek” – mondta egyszer a művész.
Persze a történethez az is hozzátartozik, hogy a nyíltan biszexuális Fridának is voltak házasságon kívüli kapcsolatai mind nőkkel, mind férfiakkal. Lev Trockij és felesége két éven át élt Frida családi házában, a Casa Azulban, miután az orosz forradalmárt Sztálin kiutasította az országból. Amikor Frida rájött férje hűtlenségére, Trockij és a művésznő szenvedélyes viszonyba bonyolódott, titokban találkozgattak egymással egészen addig, amíg a kapcsolat veszélyessé nem kezdett válni. A házaspár elköltözött Fridáéktól, aki búcsúajándékként egy önarcképet ajándékozott a szeretőjének, melyet azonban Trockij felesége szándékosan a házban felejtett. Minden nehézség, csalódás és fájdalom ellenére azonban valami mégis mindig egymáshoz vonzotta Fridát és Diegót, akik 1940-ben ismét összeházasodtak.
Mindeközben Kahlo hírneve egyre csak szárnyalt; 1938-ban New Yorkban rendezett kiállításán a híres hollywoodi színész, Edward G. Robinson négy képét is megvásárolta. 1939-es párizsi kiállítása alkalmából a Louvre is vásárolt tőle festményt, mexikói művésztől első ízben. Frida a Párizsban töltött időben megismerkedett és szoros barátságot kötött Pablo Picassóval és Marcel Duchamp-mal. Egészségi állapota azonban rohamosan rosszabbodott, 1944-től haláláig ismét gerincműtétek során esett át, és 28 hónapot töltött gipszfűzőben, melyben szinte mozdulni sem bírt. 1953-ban rendezett utolsó kiállítására Frida egy hatalmas csontvázakkal díszített, baldachinos ágyon érkezett. Ekkor ezt mondta: „Nem vagyok beteg, csak kicsit össze vagyok törve. De boldog vagyok, hogy élek, amíg festhetek.”
A festőnő betegsége végül annyira elhatalmasodott, hogy a jobb lábát amputálni kellett. Frida, aki már addig is alkohollal és kábítószerrel próbált megküzdeni szenvedéseivel, most végleg függőségbe hajszolta magát. Gyakran akár napi két liter konyakot is megivott, hozzá opiátokat fecskendezett be magának intravénásan. Bár igyekezett fenntartani a nagyközönség által megismert „Frida-personát”, a depresszió és a kétségbeesés végleg nyomot hagyott az arcán. „Ha bátor lennék, végeznék vele. Nem bírom nézni, ahogy napról napra szenved” – mondta Diego.
A művésznő végül 1954-ben halt meg. Hogy öngyilkosság vagy természetes halál végzett-e vele, sosem derült ki, annyi azonban biztos, hogy a mai napig a világ egyik legismertebb női művésze. „Régebben azt hittem – írta –, én vagyok a legfurcsább ember a Földön, de aztán arra gondoltam, kell, hogy legyen más is, aki ugyanilyen bizarr és különös módon gondolkodik. Nos, ha odakint vagy, kedves idegen, és olvasod ezt, szeretném elmondani, hogy itt vagyok, és ugyanolyan furcsa vagyok, akárcsak te.”
