Intelligens, egyenes, őszinte és elérzékenyülni is mer, ha kell, mert a hitelesség szexi. Mindezt nem kapta ingyen, megharcolta a maga harcait: talán ilyen lenne a kis herceg, ha egyszer felnőne.

Anderson Cooperre nincsenek szavak: a news anchor nem létező kategória a magyar tévés újságírásban. Több mint hírolvasó vagy műsorvezető: az amerikai news anchor egy kivételes intézmény, a csatorna arca, értékeinek személyes közvetítője. Ő a médium, akin keresztül a világ legfontosabb eseményei elérik a nézőt, entellektüel showman, aki kérdez, közvetít és értelmez. Anderson Cooper pedig az egyik legjobb. A blue-eyed boy a média és a nézők kedvence.

A Katrina hurrikán pusztításakor készült, érzelemgazdag riportjai miatt Cooperre ráaggatták a cseppet sem hízelgő „emo-újságíró” címkét, amikor lehetetlen volt érzelemmentes kívülállónak maradni. Az emo a túl érzelmes, szentimentális drámakirálynő. „Érdekes ez a megnevezés, mert a tévében minden este olyan embereket látni, akik mérgesek vagy kiabálnak – azt mondjuk: ezek érzelmek. De ha valaki őszintén kifejezi az együttérzését, vagy törődik másokkal, az emo. Gondolom, ez sokat elárul a tévézés kultúrájáról. És azért is érdekes, mert kevés nálam érzelemmentesebb embert ismerek. Mélyen elfojtom az érzéseimet.”

The Poor Rich Boy

Tízéves volt, amikor olvasta apja nekrológját a New York Timesban. Az újság a konyhapulton feküdt, és meglepte, ahogy elhaladva mellette apja fényképe bámult rá. Két nappal azelőtt halt meg. Az írás rövid volt, néhány adatot közölt az életéről, de azt nem, amit tényleg tudni akart: hogy halhatott meg? Mi lesz ezután a családjukkal és vele? Tinédzserként azt képzelte, hogy apja írt neki egy levelet, és egyre várta, hogy megérkezik: minden születésnapján remélte, hogy akkor most. Még manapság is, akárhányszor lát egy levélkupacot, azt reméli, a levél végre megjött.

„Egy idő után, akármennyire is szerettél valakit, akármennyire is próbálsz rá emlékezni, elfelejted az apróságokat: a hangját, az illatát, ahogy rád nézett, ahogy mosolygott vagy nevetett. Bármit megadnék érte, ha még egyszer láthatnám az apámat, ha leülhetnék, és beszélhetnék vele, ha belenézhetnék a kék szemébe, ha megölelne. Megkérdezném, mit gondol rólam. Büszke rám? Tetszik neki, akivé lettem? Elmesélném, milyen döntéseket kellett meghoznom, milyen félelmeket, nehézségeket kellett leküzdenem. Vajon mit tett

A teljes cikk a La femme 2016. őszi számában olvasható.