Az eldönthetetlen kérdések mindig feleslegesek. Melyik jobb: New York vagy Párizs, Woody Allen vagy Truffaut, a csokis brownie vagy a crème brulée? Mikor melyik... A legjobb lenne persze mindkettő együtt. Hogyan lehetne két sármos, tehetséges és intelligens férfi között választani? Van abban valami naiv eltökéltség és végzetes pazarlás, ahogy hanyagul csak az egyikre koncentrálunk, és hagyjuk, hogy a másik – fájdalom - pusztán látvány maradjon, csodálatos, távoli és elérhetetlen. Akár édesség, akár férfi.
Van, aki bevallja, van, aki nem, de minden nő fejében legalább két férfi él: az egyik a valóságos, lélegző, hús-vér, aki olykor elfelejti a fontos évfordulókat, nem szívügye a bevásárlás és a romantikus filmmatiné, illetve a másik, akivé ez a férfi lehetne, ha hajlandó lenne kényünk-kedvünk szerint megváltozni, ugyanő, egy kicsit másképp - nem feltétlenül jobb, csak más. Nem rivalizálnak, jól megférnek együtt, kiegészítik egymást, mint egy maszkulin jin és jang.
Vagy ki ne gondolt volna arra, hogy ha összegyúrná x testét y intelligenciájával és humorával, megkaphatná a neki való férfit? Akkor már az is jobb lenne, ha egyforma szívdöglesztő férfiak születnének, csak a személyiségük különbözne. Lenne néhány alaptípus, hogy nagyjából mindenki megtalálja azt, ami tetszik neki, amúgy pedig nem győznénk felfedezni a belső értékeket – ha az igazi szépség belülről fakad, most végképp bizonyítást nyerhet.
Könnyebb lenne dönteni, mert a választás szabadsága boldogtalanná tesz - ezt pszichológusok bebizonyították. Mindent nem kaphatunk meg, és még a jó döntés is elégedetlenséget kelt, mert ott a kísértés, hogy mi lett volna, ha... A pingvineknek például soha nincsenek ilyen dilemmáik, róluk azt mondják, hogy halálukig hűségesek párjukhoz. Hát persze, mert mind egyformán néznek ki. De hát ha boldogságot nem is okoz, legalább gyönyörködtet a változatosság, bár ha Francois Cluzet-re és Dustin Hoffmanra, Guillaume Canet-ra és Patrick Dempsey-re gondolunk, akkor a hasonlóság is. Mindegy, hogy amit látunk, természeti csoda, optikai illúzió vagy csalfa déjà vu: élvezzük, amit a Teremtő alkotott.
A jólfésült és a kócos
Patrick Dempsey egy valóra vált Disney-álom: csupa mosoly, csupa szimmetria, csupa öröm, minden hajszála a helyén van. (Ó, igen, a haja…! Nem véletlenül csapott le rá a kozmetikai óriás.) Megszabadít a gonosztól, mellette hercegnő lesz minden Hamupipőke. Már filmjei címe is mint a vattacukor: Bűbáj, Valentin nap, Boldogító talán. A Grace Klinikában eredeti neve McDreamy, álomszerű. És álmodozót is jelent, ami messze van a magyar fordítástól, a McCsábítótól. Ő nem fondorkodik, nem színlel, nincsenek hátsó szándékai. A csábításban sötétség és önzés van, – az ókori görögben ugyanaz a szó jelentette a csábítást, mint a pusztítást -, de Derek Shepherd nem ilyen, tőle ez idegen. Nem a mélység, hanem a sötétség. Holott Patrick fiatalkorában olyan szerepeket játszott, amelyek más irányba is lökhették volna, mint hogy ő legyen a helyes fiú a szomszédból: a Kakukktojásban meleg kamaszt alakított, de volt helyét nem találó, zavarodott középiskolai csábító és idősebb nőkbe szerelmes ifjú is. Az élet utánozta a filmeket: 21 évesen elvette feleségül a nála 27 évvel idősebb színésznő és drámatanár Rocky Parkert. Hét év után elváltak, második felesége egy szakmájában világsztárnak számító sminkes, Jillian Fink (most már Dempsey) lett.
Dr. House akart lenni, de a befutó Hugh Laurie lett. Dempsey-ből hiányzik az a karcosság, a megéltség, a reménytelenséggel birkózó életuntság, a mizantróp nárcizmus, a keserűség, ami House-ból árad, ő túl szép, túl jó ehhez. Dr. Shepherd is: mintha őt csak megrontani lehetne, visszaélni az érzelmeivel. Ilyenkor néz merengve, lágy bánattal a szemében, mintha azt mondaná, „látjátok, ti rontjátok el. Megkapjátok a földi mennyországot, és még az sem elég jó. Ott piheg mellettetek a férfi, akit akartatok, és nem vagytok boldogok.” Miért vágyódik el a Mindenütt nő Melanie-ja mellőle, a szívdöglesztő New York-i politikus mellől az alabamai kockaegyszerű férjéhez? Talán mert egy tökéletes kapcsolatot csak tönkretenni lehet. Mit tegyen a nő egy tökéletes férfi mellett: loholjon utána, próbáljon hozzá felérni? Tömény stressz, semmi élvezet. Akkor inkább a maradjon a javításra szoruló, fejlődésre ítélt férfi, akin gondolatban ugyan csiszolgatunk, de mellette nem érezzük úgy, hogy megkarcoljuk a makulátlan félistent. Nem arról van szó, hogy nem érdemelnénk meg, vagy ne éreznénk elég jónak magunkat. De kinek kell egy kapcsolat, amelyben minden gondolatát, vágyát kitalálják, mert a másik jobban ismeri őket, mint ő maga? Ne csak a nő, de a férfi is maradjon a vágy titokzatos tárgya...
Kényelmetlen ez a skatulya, mert nem enged kijárást.
A teljes cikk a La femme 2012. nyári számában olvasható.
