Ez akár a hitvallása is lehetne Kemény Dénesnek, aki 16 éven át a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitányaként, évek óta pedig a Magyar Vízilabda Szövetség elnökeként segít a sportágat. Mindeközben egyet szolgál, vagy mondhatjuk úgy is, 15 milliót. A szurkoló magyarokat. Éppen ezért szoktatta hozzá a játékosait edzőként ahhoz, hogy az előző év aranyai nem jelentenek biztosítékot az újabb válogatottságra. Az alázat, a munka, az akarás viszont kifizetődik.

A fantasztikus kapitányi sikerek után milyen elhatározással vágott bele a szövetségi elnöki munkájába öt évvel ezelőtt?

Azt vallom, bármibe kezd is az ember, azt vagy nagyon magas szinten tegye, vagy ne is. Amikor kapitány voltam, minden meccsre felkészültem, mindig győzni akartam. Biztos követtem el hibákat. Ha a játékosokat megkérdezik, talán ők tudják elmondani a legtöbbet, de azért elfogadható eredményeink születtek. Összesen 25 érmet nyertünk 29 világversenyen, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy tízből nyolc-, kilencszer ott álltunk a dobogón, és soha nem teljesítettünk rosszabbul az ötödik helyezésnél. Amikor pedig elnök lettem, ugyanezt határoztam el: a lehető legmagasabb szinten tenni, amit vállaltam. Érdekes helyzet ez, mert a négy éven keresztül azok fölött döntesz, akik megválasztottak. A konkrét ügyekben viszont azt kell néznem, hogy mi a sportág érdeke, nem pedig azt, ki mond felettem ítéletet. Rengeteg döntésem fájt, akár még kapitányként, és főleg a játékosoknak. Mégis sok ember szeret, de pontosan tudom, hogy népszerűbb vagyok a szurkolók körében, mint az uszodában.

Egy ilyen maximalista, a közönség iránt alázatos edző hogyan viseli, ha a játékosában nincs meg ugyanez?

Azért nem értem, mert szerintem annál szebb nincsen, mint sportemberként diadalmaskodni, ráadásul a magyarországi vízilabdásokat az egész nemzet szereti. Azért mondom így, mert ebbe a határon túli, és köztük a tengerentúli magyarok is beletartoznak. Akiért így rajonganak, az nem lehet nem maximalista saját magával szemben. Először is ki kell tudni szorítani a társait a keretből, ha pedig bekerült a csapatba, aranyat kell nyernie. Most éppen arról vitatkoznak az emberek, helyes-e elénekelni klubmeccsen vagy éppen vesztes válogatott meccsen a himnuszt. Nálunk ez a kérdés fel sem merült, mert mi egy himnuszt szeretünk, de azt nagyon: amikor a szervezők játsszák el a döntő után.

Nem próbálja motiválni azt, aki kevésbé elhivatott?

Ha itt valakit ösztökélni kell a válogatottba való bekerülésre vagy a bekerülését követően a jó eredmény elérésére, az elveszíti az esélyeit anélkül, hogy én rászólnék. Persze ha istenadta tehetségről van szó, az ember felkelti az önérzetét. Különösen azonban nem kellett ezzel a problémával foglalkoznom, mert a második évtől hozzászoktattam a játékosaimat ahhoz, hogy az előző év aranyai nem jelentenek biztosítékot az újabb válogatottságra. Sose vártam el viszont a játékosomtól, hogy egyetértsen velem, sőt egy játkosnak az a dolga, hogy bebizonyítsa az edzőjének, ott a helye a csapatban.

Összesen nyolc válogatotti megméretésük volt a nyáron. Ilyen sűrű elfoglaltságok mellett összeszámolta már a repült kilométereit?

Éves szinten megközelíti ez a százezer kilométert is, ami elsősorban a tengerentúli utakból tevődik össze. Mára olyan lett a repülőút, mint régen a villamos volt. Nagyon nem mindegy azonban, hogyan történik ez, pláne, ha az említett tengerentúli utakról van szó. Egy játékosnak különösen fontos, hogy pihenten érkezzen, mert másnap már meccse van, vagy ha nem, akkor edzésre kell mennie, ahol jól kell teljesítenie, ha később nyerni akar. Én magam az Air France/KLM Flying Blue törzsutas program tagja vagyok, így sokkal pihentetőbb az utazás. A nagyobb lábtérnek és a komfortos kabinoknak köszönhetően nem kell az embernek kényelmetlenül feszengenie a repülőutak alatt, a SkyPriority szolgáltatás segítségével pedig elkerülhetem a hosszú sorban állást, hiszen az utasfelvételnél, a beszállásnál, az ellenőrzéseknél, valamint a csomagfelvételnél egyaránt elsőbbséget élvezhetek. De nemcsak nekem jelent egyébként pozitívumot a légitársaság, a válogatottra is nagyon figyelnek. Korábban is volt rá példa, hogy a pilóta felajánlotta az üresen álló, magasabb osztályú helyeket a legmagasabb fiainknak, a srácok meg aztán félúton elcserélték az üléseiket egymás között. Kétméteres srácokról van szó, felbecsülhetetlen érték tehát, ha kellemes, nyugodt körülmények között, tágasabb helyeken tehetik meg ezeket az igen hosszú utakat.

A vízilabda nem is választás, hanem adottság kérdése volt az ön számára…

Mert háromévesen, amikor a szüleim elváltak, és én az apámmal maradtam, ő aktív játékosként az óvoda után az uszodába vitt. Ott nőttem fel, ami viszont azt is jelentette, hogy diplomás vált belőlem, mert ott tízből kilencen azok voltak. Egyszerűen ez a minta 80-100 éve. Így aztán állatorvos és válogatott vízilabdás lettem, akit először Ausztráliába, majd Olaszországba vittek játszani. Utóbbi helyen öt évig játszottam, majd újabb öt évig edzősködtem, de mind a tíz évet végigdolgoztam állatorvosként, ahogy az előtte lévő nyolcat is itthon.

Ismerve önt, az állatorvosi diploma és az edzősködés összefonódott egymást segítő egyveleggé.

Igen, mert míg az edzéselmélet-módszertant az edzők nagyrésze alkalmazta, én értettem is. Ha biokémiából, élettanból, anatómiából, szövettanból magasabb szintű képzettséged van, el tudod magyarázni a játkosoknak, hogy ma miért ezt ússzuk, miért ezt súlyzózzuk, és miért medicinlabdázunk. Egész másként csinálták akkor, ha tudták, mit miért tesznek. És persze a kóklerek se tudtak így megfűzni.

Nagy ugrásnak számított, amikor hazajött, és a válogatott edzőjeként mutatkozhatott be. Hogy történt ez?

Nagyon motiváló volt ez a lehetőség, ami megváltoztatta az életünket is: tíz év után költöztünk haza Comóból, az előző házasságomból született két fiam addigra már olaszul fejezte be a mondatait. Előtte viszont azon gondolkodtam, hogy abbahagyom az edzősködést, 42 évesen már nem motivált egy olasz középcsapat.

Nemrég beszélt arról, hogy húsz éve másfél ezer, ma már tízezer pólóst regisztrálnak, miközben az edzők száma nem emelkedett arányosan. Javasolja azért még a vízilabdát a fiataloknak?

Csapatban felnőni, az az életre nevel. Az iskola osztálya nem olyan csapat, akinek kiírják az eredményeit a villanyújságon. Ráadásul mindez a vízben történik, ami az izomzatnak, a szerveknek sokkal jobb fejlődési lehetőséget nyújt, mint a szárazföldi sportágak. Viszont az igaz, hogy olyan fantasztikus nimbusza lett a vízilabdának az első hetven és az utolsó húsz év után – hat olimpiai aranyunk volt, amikor elkezdtem a válogatottal foglalkozni, most pedig kilenc van –, hogy kialakult egy csapda. Tehetséges gyerekek gimnazista korukra, azzal, hogy pólósok, kezdik úgy érezni, elérték a céljukat. Pedig csak belekezdtek. A céljuk ugyanaz kell hogy legyen, mint tízévesen, hogy „olimpiai bajnok akarok lenni”. Nem biztos, hogy sikerül, de ez egy tisztességes cél. A márványtáblán ott van csaknem nyolcvan név, akik a magyar vízilabda olimpiai bajnokai. Ők kell hogy jelentsék a példát.