Március 19-től látható a bátor nőkért alapított Richter Főnix Közösség legújabb dokumentumfilmje, Szabó Lilla – Magasból a mélybe, mélyből a magasba címmel. A mű egy légtornászról szól, aki előadás közben partnerével, mások hibájából, hat méter magasból zuhant a mélybe, ám hosszú évek rehabilitációját követően képes volt visszatérni a manézsba. Halász Glória rendezőt új alkotásáról is kérdeztük.
– Mi fogta meg e drámai, újjászületésről szóló történetben, és mi foghatja meg a nézőt, aki az ön művészi közvetítésével ismerheti meg Lillát?
– Ha a mitikus főnix madárra gondolunk, amely repül, majd elenyészik a tűzben, és újjászületik, akkor Lilla tökéletes alany, hiszen ő a cirkuszművészetben artistaként dolgozott, és légtornászként valóban a magasban repült, amikor azon a végzetes előadáson Nagy-Britanniában, 6 méter magasból leesett.
Az ő története a különleges közeg miatt költői, egyúttal jelképes is, hiszen a zuhanás után képes lett újra szárnyalni. Izgalmas, hogy a sorsán keresztül a cirkusz világába is bepillantást adhatunk a nézőknek, akik az előadásokat látva talán nem is gondolnak arra, hogy milyen személyes traumák húzódhatnak meg a háttérben, amelyeken a művészeknek túl kell lépniük. Lilla története ugyanakkor egyetemes is, mert cirkuszon innen és túl is értelmezhető a felépülésért folytatott küzdelme. A balesete után az olyan hétköznapi dolgok is nehézséget okoztak számára, mint eljutni a lakás egyik helyiségéből a másikba, miközben korábban a levegőben szárnyalt. Mindenkinek példaértékű lehet rendkívüli ereje és elszántsága.
– Ezek szerint mi nézők is meríthetünk Lilla lelkierejéből, akaraterejéből, életigenléséből?
– Mindenképpen, még én is erőt merítettem belőle a közös munka során. Lilla esetében az orvosok sem tartották valószínűnek, hogy visszatérhet a cirkuszba, de ő erején felül teljesített azért, hogy újra egészséges legyen. Az önmagára találásának fontos állomása volt, amikor elkezdett tanítani, talán ekkor tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy ha nem is ő maga van a magasban, a tanítványai akkor is tovább viszik a tudását. Ez egy olyan, korát meghazudtoló bölcsesség, amely szintén példaértékű lehet. Amennyire alkotóként meg tudom ítélni, úgy látom, hogy ez a film, illetve a filmkészítés folyamata egyfajta terápia is volt Lilla számára, hiszen nyilvánosan beszélt a balesetéről és felépüléséről. Ez elképesztő gesztus, a gyógyulási folyamat újabb állomása volt. Amióta a forgatás befejeződött, Lilla artistaként ismét fellép a Fővárosi Nagycirkuszban, ráadásul a magasban dolgozik, nagyon büszke vagyok rá.
– Ha már Lilla kapcsán álmokról esett szó, ön sem adta fel álmait, hiszen jogászként kezdte egyetemi tanulmányait, mégis hamar gyerekkori vágya, a filmezés irányába fordult!
– Jogi tanulmányaim az ELTÉ-n körülbelül három hónapig tartottak. Elég hamar rájöttem arra, hogy az nem az a világ, amelyben ki tudok teljesedni. Már kisgyermekkoromban is nagyon izgatott, hogyan lehet képekkel történeteket elmesélni. A film, a színház világával kapcsolatban éreztem, hogy azokban tudok kibontakozni, ezért felvételiztem az ELTE film–kommunikáció szakpárjára, szerettem az ott töltött éveket.
Halász Glória (fotó: Lékó Tamás)
– Miért vonzotta inkább a dokumentumfilm, mint a játékfilm?
– Valójában nem vonzott jobban, az egyetemen így alakult, aztán az elmúlt tíz évben egyik film követte a másikat. Az első egészestés munkám, amely egy szemináriumi vizsgamunkából nőtte ki magát, dokumentumfilm volt, fikciós elemekkel. Közben készítettem más műfajú alkotásokat, többek között reklámfilmeket, videoklipeket, de a játékfilmes gondolkodásmód és képi világ a dokumentumfilmjeimre is jellemző.
– Ön találja meg a témákat, vagy inkább a témák önt, mint most, a Richter Főnix Közösségben?
– Mindkettőre volt már példa. Előfordul, hogy megismerkedem olyan emberekkel és témákkal, akikről, amelyekről úgy gondolom, érdemes a történetet elmesélni filmes formában. A kettő általában kölcsönhatásban áll egymással. A 2017-es Rupa butikja című film alapgondolatának megszületése például azokhoz a cikkekhez köthető, amelyeket savtámadás áldozatává vált indiai nőkről olvastam. India és az ország kultúrája mindig is izgalmas volt számomra, turistaként is jártam ott, körülbelül tíz évvel ezelőtt. Akkor ismerkedtem meg egy fiatalemberrel, aki tanárként dolgozott egy filmes egyetemen. Amikor felmerült a filmkészítés ötlete, a helyszínen ő segítette odaadóan a néhány tagú stábunkat és a munkánkat. A Dr. Lala című film esetében pedig az érdekelt, hogy a televízóból ismert Lala bohóc, vagyis Balogh László, gyermekkorom népszerű alakja, akivel egy interjú során ismerkedtem meg, miért döntött úgy, hogy bohócdoktorként beteg gyerekeket szeretne látogatni. A Mi ez cirkusz? kapcsán pedig először a Recirquel Társulat tagjainak személyisége és persze az általuk képviselt újcirkusz műfaja ragadott meg, és utána döntöttem úgy, hogy érdemes lenne róluk filmet készíteni. A klasszikus balett táncosokat bemutató Három tánc és a 100 Tagú Cigányzenekar muzsikusairól szóló Alla Zingara a tánc és a zene szeretetéből született, ennek a kifejezésére kerestem a megfelelő témát, illetve koncepciót. Az egészen biztos, hogy vannak olyan témakörök és motívumok, amelyek különösen érdekelnek, és visszatérnek a munkáimban, ilyen a fantázia és a valóság kapcsolata, illetve a kontrasztok, a szélsőségesen különböző vagy annak tűnő dolgok egymáshoz való viszonyulása, kölcsönhatása.
– Dokumentumfilmjeit olyannyira megtalálta a szakma és a közönség, hogy több fesztivál díját is elhozta: így az imént említett Rupa butikja című filmjével elnyerte az ENSZ filmfesztiváljának – UNAFF (United Nations Association Film Festival) – nagydíját az Egyesült Államokban, de műveivel nyert díjat Sydneyben és Miskolcon, Portóban és Budapesten, Szarajevóban és Horvátországban. Váratlanul érték ezek az elismerések, vagy természetesnek vette, mert tudta, hogy jót alkotott?
– Nem, ezt sohasem lehet természetesnek venni. Az Egyesült Államokban persze érezhető volt a Rupa butikja vetítésekor, hogy az emberek nagyon szeretik a filmet, érzelmileg azonosulnak vele, mégis nagy meglepetés volt számomra, hogy díjazták az alkotást. Ráadásul az volt a film első mozis vetítése, amelyet utána világszerte számos fesztiválszereplés követett. A díjak mindig meglepetésként érnek, ajándékként élem meg őket. Az elismerések természetesen személy szerint nekem is jól esnek, de úgy gondolom, hogy ezeknek a film minden szereplője és alkotója a részese, legyen szó Rupáról és társairól, a balett táncos fiatalemberekről, akik a Három tánc című film főszereplői, vagy a 100 Tagú Cigányzenekar nagyszerű muzsikusairól az Alla Zingara című filmben. Ők azok, akik kitárják lelküket, hogy megvalósulhasson a film. Ugyanilyen jól esnek, ha nem jobban, az őszinte, szívből jövő nézői reakciók is. Akkor pedig különösen meghatóak, ha egy más kultúrában történt vetítést követően érik az embert. Kínában a Három tánc közönségtalálkozója után például odajött hozzám egy hölgy, megölelt, és elmesélte, hosszú ideig balettozott, de az orvosai eltanácsolták tőle, a film hatására viszont úgy döntött, hogy ismét elkezd táncolni. Ennél többet szerintem egy film nem igazán érhet el.
– Hol találhatjuk meg ezeket a műveket manapság, az internet korában?
– Az Alla Zingarát és a Három táncot külföldön az ORF-Enterprise forgalmazza, amire nagyon büszke vagyok. A Rupa butikja látható volt különböző nemzetközi televíziócsatornákon, jelenleg az Amazon Prime Video és az indiai EPIC Channel digitális platformján elérhető. Az Alla Zingara és a Három tánc pedig hamarosan megtekinthető lesz a Cinego oldalon. A filmjeimet időről-időre magyar televíziós csatornák is műsorra tűzik, az Alla Zingara televíziós premierje például 2021. január 1-jén volt a Duna Televízióban.
– Említette, hogy a dokumentumfilmek mellett rendez reklámfilmeket, videoklipeket is. Ezek pénzkereseti forrásnak tekinthetők – ezzel alapozza meg következő filmjeinek finanszírozását –, vagy inkább kikapcsolódásnak? Esetleg mindkettő?
– Bár a múltban volt erre példa, a filmjeimet szerencsére ma már nem magam finanszírozom, hanem pályázatok útján teremtjük elő a szükséges költségvetést. A kisebb munkákat sem elsősorban pénzkereseti forrásnak tekintem, hiszen ezek értékteremtő alkotások, nem kell számomra vállalhatatlan kompromisszumokat kötni, minden munkámat igyekszem ugyanolyan lelkesedéssel végezni. Magammal szemben talán én vagyok a legkritikusabb, ez a maximalizmus persze nem mindig könnyíti meg egy szabadúszó filmes életét. De amíg olyan izgalmas munkák találnak meg, mint Szabó Lilla történetének elmesélése, addig tökéletesen elégedett lehetek.
– Mi lesz a következő feladata?
– Egy játékfilm előkészítésén dolgozunk, remélem, ez hamarosan meg is valósulhat. A témája annyiban kötődik korábbi munkáimhoz, hogy egy olyan hősről szól, aki az álmokba kapaszkodva próbál kiutat találni a valóságból. Mellette több egészestés kreatív dokumentumfilmen is dolgozom – ezek is összefüggnek az előadóművészet világával –, illetve kisebb, de nagyon izgalmas projekteken.
– Lesz folytatása a Richter Főnix Közösségben e mostani filmjének? Van-e esetleg olyan további hétköznapi hőse, akinek élete filmre kívánkozik?
– Van elképzelésem arról, kit lehetne még bemutatni ebben a sorozatban, de a folytatás természetesen nemcsak rajtam múlik, hanem a közösségen, a programon. Ha lesz rá lehetőség, nagy örömmel veszek részt ebben, mert fontosnak tartom, hogy női példaképek története ilyen formában eljuthasson a közösséghez.
A Szabó Lilla – Magasból a mélybe, mélyből a magasba című 13 perces dokumentumfilm megtekinthető a Richter a Nőkért – Richter Főnix Közösség weboldalán.
