Egy fantasztikus férfiről van szó: karizmatikus, intelligens, művelt, érzelmes, figyelmes, humoros, hódító küllemű és mindehhez még világhírű is, azaz szinte hibátlan. Mindig is rajongtam Maximilian Schellért.
Hogy figyeltem fel rá? Megkapott filmvászonról sugárzó nyílt és egyenes tekintete, meleg csillogású sötét szeme, arisztokratikus keze. Markáns egyéniség, még a mosolya is meggondolt. Vonzott, mert szerepei szerint igazi intellektuális színész, erre megjelenése is predesztinálja. Az Ifjú Katarinában II. Frigyes porosz király, A Flandriai lányban snájdig német katonatiszt, s a Herceg és a lány című tévésorozat címszereplőjeként még idősebb korában is megdobogtatja a női szívet. Filmfigurái elgondolkodtatók, filozofáló szelleműek, mindig van mondanivalójuk. Aligha véletlen, hogy egy 1985-ben kiadott osztrák bélyeg Rodin Gondolkodójára emlékeztető pózban örökítette meg.
Tizennégy évesen már Tell Vilmos szerepét alakította Baselben. Évekkel később a bécsi Akademietheater színpadán lépett fel a Prinz von Homburg hercegeként. Alakítása csupán egy „ígéretes ifjúé”, még súlytalanul mozgott a világot jelentő deszkákon. Már akkor feltűnt azonban hangjának mágneses vonzása és szigorú germanisztikai képzésen csiszolódott korrekt deklamációja.
Szinte belső kényszer hajtott, hogy megbizonyosodjam arról, találkozik-e róla alkotott benyomásom a valósággal. Kapóra jött a nyugat-berlini színházi találkozó. A sztárok, akiket ott megszólíthattam, a rendezői színház súlyos egyéniségei voltak: Peter Zadek, a Thomas Bernhard-drámákkal szinte azonosult színész-doyen, Minetti és a háború után első német filmművészként már 1961-ben Oscarral kitüntetett Schell. Már mögötte volt az Ítélet Nürnbergben lenyűgöző védőügyvéd alakítása, az Altona foglyai, Az arnheimi híd, Franz Kafka Kastélya, a saját rendezésű Dürrenmatt-krimik és Böll-megfilmesítések, Osborne és Shakespeare-drámak rendezése és alakítása, és egy halhatatlanná lett Hamlet-rendezés.
Dobogó szívvel vártam a találkozót. Amikor Schell megjelent fekete pulóverben és nadrágban az elmaradhatatlan sállal, neki kellett figyelmeztetnie, hogy ne felejtsem el bekapcsolni a magnót. Nyugodt modora, kiegyensúlyozott egyénisége magabiztosságot kölcsönzött, és biztatást sugárzott. Amikor színészi startjáról érdeklődtem, elmondta, hogy svájci író édesapa és arisztokrata származású osztrák színésznő édesanya gyermekeként pályája szinte adott volt. Pajkos mosollyal mesélte, hogy életének legnagyobb tapsát háromévesen kapta egy édesanyja által rendezett gyermekszínházi előadáson. Apró partnernője ibolyát alakított, de a szerepet a rendező, ki tudja miért, az utolsó pillanatban rózsára változtatta. A kis Max, aki az ibolyát romantikusabbnak találta, dacosan lépett a rivaldafénybe, és fittyet hányva minden rendezői utasításra így szólt a nagyérdeműhöz: „Én nem vagyok virág, csak egy fűcsomó az ibolya lábánál és fülig szerelmes.”
Salzburgban találkozhattunk újra. Időközben Schell megrendezte Moszkvában Ödön von Horváth Hit,remény, szeretet című drámáját. Jules Dassin műkincsrablásról szóló, Topkapi című ötletes krimijében az elegáns és szellemes gentleman-tolvaj Walter Harper szerepében lehetett látni, Peter Ustinov és Melina Mercouri voltak partnerei. Az 1978 évi Salzburgi Ünnepi Játékokon a német színpadi irodalom egyik legjelentősebb drámai szerepét, Hoffmansthalnak egy gazdag ember életéről és haláláról szóló történetét, a Jedermannt vette át Curd Jürgenstől. A kritikákban is gyakran dicsért átváltozó képességű, bonyolult intellektuális szerepeket, egzisztenciálisan megtört egyéniségeket alakító sztár kirobbanó sikert aratott Senta Berger oldalán.
Öt nyáron át láttuk fel-feltűnni sudár alakját a város utcáin és kávéházaiban. Ha megszólították, türelmesen, közvetlenül válaszolt. Úgy emlékszem, akkoriban megnőtt a női tudósítók száma a fesztivál nemzetközi újságírógárdájában. Szerényen beszélt a siker utáni nyomasztó vágyról, az élet múlandó hívságairól, a halál gondolatával való küzdelméről és - hívő ember lévén - ama remélt másik életről odaát. Édesanyját idézte: „Az ember, fiam, minden álmát megvalósította a földön, beleértve a repülést is. Miért ne bizakodhatna joggal a túlvilágban is?”
De nyíltan beszélt közéleti elhivatottságáról, a politikusok Janus-arcáról is. Említette Willy Brandtot, egykori barátját, aki „ugyan őszinte ember, de politikusként pártját kiszolgáló rabszolga”. Vacláv Havellel is szoros kapcsolatban állt. Amikor az író nem kapott vízumot, Schell képviselte őt az 1989 évi német békedíj átvételén Berlinben.
Nemcsak eszméivel, hanem retorikai készségével is lenyűgözte hallgatóságát. Hogy látja megoldhatónak a világ konfliktusait? – tették fel neki a kérdést nem egyszer. „Toleranciával, együttérzéssel és mindenekelőtt párbeszéddel” - válaszolta.
A salzburgi fesztivál first ladyje, Manni Seyn-Wittgenstein hercegnő vadászkastélyában rendezett soiréek alkalmával ártatlan összeesküvőkként kacsintottunk össze, amikor az Ünnepi Játékok belső konfliktusai kerültek terítékre. Bár a személyek mindig változnak, a viták és történetük egyidősek a Reinhardt-féle fesztivállal.
Maximilian Schell beleéléses színész, aki egyetlen film történetét sem veszi félvállról. Számára szent aművészi elkötelezettség. Olyan filmekben is bizonyította ezt, mint a Biblia és az Ábrahám. Telefonon mesélt a forgatás fáradalmairól a marokkói Ouarzazate gyilkos hőségében és újfent megerősödött túlvilági hitéről. (2002-ben az évezred színészeként akarták ünnepelni, de közbejött majdnem végzetes kimenetelű betegsége, melyet orvosai szerint csak kevesen élnek túl. „Az égieknek még céljuk velem” – mondta erre.) A kritika is kiemelte komoly és színvonalas alakítását, annak is köszönhető, hogy a film elkerülte a hollywoodi sekélyességet.
Mindig gyűlölte a középszerűséget, amely „uralja világunkat”, idézte Tucholsky szavait. Különös érdeklődéssel vállalt szerepet a nemzeti szocializmust és a hitleri időket témaként választó filmekben. Szívesen nyilatkozott a vallásos humanista ember üldözöttek iránti együttérzéséről. Bűntudatról beszélt, melyből „soha nem lehet elég a világégés miatt, amit az ember maga robbantott ki”.
Vagy hét alkalommal jelölték Oscarra, és számtalan kitüntetése között több Bambi, Golden Globe és sok más elismerés szerepel. Mindig szerényen reagált, ha ezek szóba kerültek, az égiek különleges adományára hivatkozott.
Filmszínész lett két fiútestvére és húga, Maria is, aki mindig legbensőbb barátja volt. Magam gyakran megfordultam a Schell család preiteneggi farmja környékén, mert szeretem Karintia és a stájer Salzkammergut hegyeit. Egy ilyen alkalommal feledhetetlen találkozásom volt itt Maria Schell-lel is. A jó barát és bécsi lakószomszéd Klaus Maria Brandauer vitt el hozzá. A filmekből ismert szőke szépség és sokak szerint szexszimbólum akkor már megtört, bár még mindig széparcú dirndlis hölgy lett. „Uram, kezedben van az élet kezdete és vége” – hirdette rusztikusan berendezett konyhája ablakán lógó kézimunkafüggönye.
A világból már csak az elmúlás gondolata és a katalógusok érdekelték Mariát. Válogatás nélkül rendelt mindent. Mire Maximilian tudomást szerzett húga szellemi alkonyáról, késő lett, elszállt a vagyon. A rendező és forgatókönyvíró Schell Testvérem Mária címmel megrendítő dokumentumfilmmel állított emléket húga művészi pályájának és életének. Mindmáig nyitott kérdés számomra a sok feltárt seb és őszinteség, orvosi vélemény, melyekkel eszközként élt a film. Micsoda szenvedésen mehetett át a testvér mindezeknek a néző elé tárásával! A 2002 évi filmpremier idején azonban Schell elefántcsonttoronyba zárkózott…
Mindig is a saját filmtervei érdekelték a leginkább. Portréfilmet készített Marlene Dietrichről. Az ötlet az övé volt, de a díva éveken át kikosarazta. Végül 1982-ben mégiscsak engedett Schell szűnni nem akaró párizsi telefonhívásainak. Kikötötte azonban, hogy őt nem mutathatja a kamera. Dietrich vacsorára hívta Schellt egy kastélyszállóba, ott megállapodtak a negyvenórás, német és angol nyelven folytatott interjú részleteiben. Marlene hangja, élettel-halállal, valósággal és látszattal, sztársággal és annak tragédiájával foglalkozó gondolatai és a túlzott alkoholfogyasztás miatt zabolázatlan szidalmai kísérték a korábbi filmekből bevágott képeket, megörökítve a díva művészetének és emberi gyengéinek történetét.
Húga tartozásainak átvállalása óta, az utóbbi évtizedben Schell már kevesebb játékfilmet forgatott, és jószerivel minden pénzt hozó felkérést elvállalt. Kellemes orgánumának köszönhetően például több narrátori szerepet is. ZDF-berkekből szereztem tudomást a Wiesbadenhez közeli Eberbach kolostorában forgatott filmről, melyben ő volt a moderátor. Günther Klein A kalifa világbirodalma és A Gyémánt átka című filmjének néhány jelenetéről volt szó.
Az impozáns bazilikához érve egy pillanatra azt hittem, elmulasztottam a világ újrafelosztását – amerikai katonák sétáltak a parkban, bejáratát őr vigyázta. A protekciós látogatás miatti magyarázkodás kellemetlenségeitől Schell begördülő kocsija mentett meg. Amikor kiszállt, az őrnek elcsuklott a hangja: „Is it really Maximilian Schell? Oh my God!” Míg a kolostor dísztermében amerikai veteránparádét tartottak fúvószenével, a templomhajóban a nagy Schell mélyzengésű baritonja küszködött a tubák és kürtök hangjának túlszárnyalásával. Abdel-Malek kalifára ma már csak egy aprócska koraközépkori érme emlékeztet. Ezt forgatta ujjai között Schell, miközben eltűnődve megszólalt: „Mekkora a hasonlóság a diadalmenetek és a történelem hatalmas katonai sikerei között: illékonyak, akár egy fuvallat!”
Magyarországi forgatásait is említette egyszer: Josef Roth Kapuzinergruft című regényének részleteit és Az Operaház fantomját, Korvin Sándor karmesterrel. Schell a Fantomot alakította, Michael York és Raksányi Gellért voltak partnerei.
Játszott minden kor legnagyobbjaival Montgomery Clifttől Melina Mercuriig, Spencer Tracytől Judy Garlandig és Hanna Schigulláig. A német és nemcsak a német színjátszást mozgásba hozó rebellis egyéniség, aki szakított a konvenciókkal, és megfogalmazta a történelem sokszor kényelmetlen kritikáját. Rendezett Sartre-t és Lohengrint – ez utóbbit Placido Domingo felkérésére. A 80 éves Maximilian Schell Ausztriai farmján és Beverly Hillsben él. Haja már nem éjfekete, és alakja sem oly sudár, de szemének tüze még mindig a régi.
Angelina Jolie keresztapja. Soraya hercegnővel, az utolsó perzsa sah feleségével flörtölt és elvette Natalija Andrejcsenko orosz színésznőt, akitől azután elvált. Most újra szerelmes. A kiválasztott a 33 éves Iva Mihanovic. Úgy kezdődött, hogy Schell Strauss Bécsi vér című operettjét rendezte Mörbischben, ahol az énekesnő debütált... Egy világsztár, akinek szüksége van valakire, „aki mellette áll, és akire gavalléri gyengédségét pazarolhatja”? Gyönge férfi lenne, vagy csak esendő, mint bárki más? A minap gondolatokba merülve ment el mellettem a bécsi utcán. Hosszan lengett utána fekete kabátszárnya. Vajon az elmúlásról elmélkedett vagy a kedvesről – vagy még mindig újabb munkáról? „A színészkedés fiatalnak való, én az igazi elfoglaltságot keresem” - mondta nemrég. Jelleme olyan, amilyennek bárki örülhetne, ha „elmúlása után így maradhatna meg az emberek tudatában” – ahogy az a Biblia című filmjében elhangzott.
