"A történelem színpadára lépni kockázatos dolog. Hol ragyogó fény, hol árnyék borul a múlt nagy szereplőire."

lorem iposum dolor

Praesent suscipit aliquam urna. Praesent et velit lorem. Fusce id ligula odio. Aenean feugiat ante ut sapien fermentum mollis.
rendben
 
 

Hogyan vált egy fiatal nő gyilkossá?

A történelem színpadára lépni kockázatos dolog. Hol ragyogó fény, hol árnyék borul a múlt nagy szereplőire.

Charlotte Corday régi, nagy múltra visszavezethető főnemesi családból származott, emellett anyai ükapja a franciák Shakespeare-e, a nagy drámaíró, Corneille volt. Édesapja grófi rangja ellenére igen szerény körülmények között élt, mert a Corday család nagy vagyonát – az akkor érvényben lévő törvények értelmében – a család elsőszülött fiú tagja örökölte. Így Charlotte édesapjának, harmadik gyermekként, a rangon kívül szinte semmi sem jutott. Szerény gazdaságának csekélyke jövedelméből szűkösen tudta csak eltartani családját: feleségét, két fiát és két leányát.

 Charlotte gyermekkorának nagy részét tehetősebb rokonainál, nagyapjánál és nagybátyjánál töltötte. Vidám természetű, melegszívű gyermek volt, aki abban lelte legnagyobb örömét, hogy ha másoknak segíteni tudott. Nagybátyja, aki a közeli Vicques-ben volt plébános, már korán elkezdett foglalkozni vele. Jó felfogóképességének köszönhetően Charlotte hamar megtanult írni, olvasni, és ettől kezdve szinte falta a könyveket. Kedvenc írója Voltaire, Rousseau, Raynal abbé, Tacitus, Plutarkhosz és természetesen ükapja, Corneille volt. Különösen rajongott az akkoriban divatos antik irodalomért. E művek olvasása és sok elmerült gondolkodás eredményeként a szabadság, a jóság, a bátor önfeláldozás eszméi hatották rá. Az ő Spártája, Rómája a valóságban sohasem létezett, de hitt a könyveknek, és őszinte rajongással írhatta:


„Ó, nagy köztársaság! Nemes erények! Magasztos önfeláldozás! Hősi tettek! A mi évszázadunkban ti már a feledés homályába merültök. A franciák nem elég tiszták, nem elég nagylelkűek, hogy téged megértsenek és megvalósítsanak, téged, az antik kor héroszainak köztársaságát! Ó, könnyelmű nép! Újjá kell születned, és elmerülnöd nemzeti múltadban, a szép, a nagy, az igaz, nemes tettek tradícióiban!”

 

Szerette a magányt, sokat ábrándozott az antik kor hőseiről, akik eszményképeivé váltak, hozzájuk szeretett volna hasonlítani. Ez például abban is megmutatkozott, hogy sohasem nyafogott: ha bármilyen baja, fájdalma volt, nem mondta el senkinek. Anyja így panaszkodott egyik ismerősének:

„Istenem, ez a szegény gyermek túlságosan szigorú önmagához! Sosem panaszkodik, és nekem kell kitalálni, ha beteg – ő nem mondaná meg soha!”

 

Kolostorban

 

A szeretett édesanya korán meghalt, ekkor a 14 éves Charlotte igyekezett átvenni szerepét: vezette a háztartást, gondozta kishúgát, vigasztalta édesapját. A család anyagi helyzete tovább romlott, ezért az apa kénytelen volt idősebbik leánya neveltetéséről gondoskodni. Felvetette a caeni Abbaye aux Dames-kolostor neveltjei közé. Itt mindössze – vele együtt – négy nemesi származású kisasszony tanulhatott. Megtanították őket mindazokra az ismeretekre, amelyekre az előkelő, művelt hölgyeknek szükségük lehetett saját társadalmi környezetükben. Ezen túlmenően társadalom- és természettudományt, földrajzot, filozófiát, irodalmat, meg még nagyon sok más ismeretet is oktattak nekik a katolikus vallás tanai mellett. Tanultak továbbá kézimunkázni, varrni, festeni, rajzolni is. Charlotte mindvégig kitűnő előmenetelű és minden iránt érdeklődő, éles eszű, vidám természetű leány volt, aki közszeretetnek örvendett. Szabadidejében rengeteget olvasott, sokat járt ki a városba, látogatta a szegénysorban élőket és a betegeket. Ruhákat varrt nekik, fürdette őket, és ápolta a magatehetetleneket. Mindenki már csak úgy emlegette, hogy a „kis szent”. De nemcsak lélekben gazdagodott a kolostorban, hanem rendkívül szép fiatal leánnyá fejlődött. Báját még csak fokozta megható szerénysége, szívjósága. Megemlékeznek róla életrajzírói, hogy különösen szép volt mély, meleg hanga; aki hallotta, sosem felejtette el.

Hat évet töltött az apácák között, és azon gondolkodott, hogy ő is leteszi a fogadalmat. A történelem azonban közbeszólt: 1798-ban kitört a párizsi forradalom. Nemsokára feloszlatták a kolostorokat, így Charlotte is egyik pillanatról a másikra kint találta magát.

 

A forradalom mögött

 

Visszatért falura apjához és húgához, de ezután sem tétlenkedett, maga köré gyűjtötte az egyszerűbb sorsú gyermekeket, akiket írni, olvasni, rajzolni, festeni, kézimunkázni tanított. A szegényebb asszonyokat hímezni, szőnyeget szőni tanította, hogy legyen mivel pénz keresniük. Kimutatható, hogy ő honosította meg Normandiában az úgynevezett „point de France” hímzéstechnikát.

 Az idilli élet azonban most is hamar véget ért: apja újabb örökségi pert veszített, így olyan nehéz anyagi helyzetbe kerültek, hogy napi megélhetési gondjaik adódtak. Charlotte ekkor úgy döntött, hogy visszatér Caenbe, és megkéri gazdag nagynénjét, Mme Bretteville-t, lakhasson nála egy ideig. A komor természetű, özvegy nagynéni először hűvösen fogadta, de hamar megszerette.

Charlotte csak kevés emberrel érintkezett, mindössze néhány barátnője volt, akikkel jól megértették egymást. Továbbra is szinte minden idejét olvasással töltötte, de nem regényeket, hanem filozófiai és társadalomtudományos műveket olvasott, valamint minden elérhető napi sajtóterméket. Ezekből értesült azokról a kegyetlenkedésekről, amelyek a párizsi forradalmat követő terror időszakában napirenden voltak. Kora gyermekkorától köztársaságpárti volt, de az ideális társadalmat olyannak képzelte, mint amilyen olvasmányaiban az antik római és görög köztársaság volt, ahol rend és jog uralkodott, nem pedig az anarchia és a kegyetlenkedés. A nyaktiló sohasem pihent, ezrével végezték ki a „forradalom ellenségeit”, főúri és polgári családokat, azok apraját, nagyját, közrendűeket, papokat és apácákat, hajadonokat és kiskorú gyermekeket, írókat, költőket, másként gondolkodókat. Kivégezték magát a királyt, XVI. Lajost, sőt hétéves unokatestvérének feje is a porba hullt. A hivatalos történetírás szerint a terror 15 hónapja alatt mintegy negyvenezer embert öltek meg!

 

Hogy került Marat képbe?

 

Mindezeknek a gyilkosságoknak és szörnyűségeknek ideológusa Jean-Paul Marat volt, a jakobinusok („Hegypárt”) irányítója, a konvent tagja, aki fennen hangoztatta, csak akkor nyugszik majd meg, ha még kétszázezer embert küld a guillotine alá! Már a forradalom előtt is közszájon forgott hírhedt mondása, ami vérszomjas egyéniségét jellemezte: „Adjatok négyszáz gyilkost, és megcsinálom a forradalmat!”

Charlotte sok rokona, szerette és ismerőse is áldozatul esett a féktelen terrornak. Ekkor a finom lelkű, 24 éves leánynak elege lett az életből, nem kívánt tovább élni abban a társadalomban, amelyben ilyen borzalmak megtörténhetnek. Úgy döntött, az antik hősök példáját követve feláldozza életét, hogy elpusztítsa a kegyetlen zsarnokot. Végrehajtandó tettétől azt remélte, hogy megrémülnek és meghátrálnak a vezérüket vesztett jakobinusok, a köznép pedig észhez tér, és vége szakad a zsarnokság időszakának.

„Azt akarom, hogy utolsó sóhajtásom hasznára váljék polgártársaimnak, hogy Párizsban körülhordozott fejem az egyesülés jeléül szolgáljon a törvény minden barátjának, hogy a megrendült Hegypárt véremmel lássa megírva vesztét, hogy én legyek utolsó áldozatuk” – írta kiáltványában, melyet tette elkövetésekor magával vitt.

Bízott benne, hogy ezután a jóérzésű emberek összefognak, és békés úton, együttesen lépnek fel a zsarnokság ellen. Elkerülhető lesz a küszöbönálló polgárháború, és megvalósulhat az az ideális, igazságos köztársasági forma, amelyben az emberek félelem nélkül, boldogan élhetnek, amiről annyit ábrándozott.

 

A gyilkosság

 

Tettét először a nagy nyilvánosság előtt, a forradalom évfordulójának ünnepén kívánta végrehajtani, de miután értesült róla, hogy Marat betegsége miatt nem vesz részt rajta, úgy döntött, saját lakásában keresi fel a zsarnokot, és ott végez vele.

Marat ekkor már nagyon súlyos, viszkető, fekélyes bőrbetegségben szenvedett, melyen csak úgy enyhíthetett, ha egész nap kénes vízzel töltött fürdőkádban ücsörgött. A kádon keresztbefektetett deszkadarabon irkálta lázító cikkeit saját újságába és az éppen esedékes kivégzendők listáját.

Charlotte Párizsba utazott, és a Hotel Providence-ben szállt meg. Másnap, 1793. július 13-án reggel elindult Marat lakása felé, ahol a nyomdája is működött. Útközben egy késesnél vásárolt egy 18 centiméter hosszúságú, fekete nyelű, hajlékony pengéjű kést. A házba, ahol Marat lakott, először a házmesternő nem engedte be, mondván, Marat beteg, nincs abban az állapotban, hogy fogadja. Hiába hivatkozott arra, hogy fontos információkat akar közölni a caeni lázadókról – elküldték.

 

Seremetyeff-Papp János Seremetyeff-Papp János cikke 2012. március
Lepje meg üzleti partnereit, családtagjait egy különleges, személyre szóló ajándékkal.