Az egyik leggyakrabban használt francia szó a csábítás. Nem csak fülledt budoárokban vagy a sármőrök ellenállhatatlan duruzsolásában érhető tetten: mindent áthat a politikától kezdve a tévéműsorokon át leghétköznapibb találkozásokig. Mindennapi jelentése szerint elcsábítani annyi, mint vonzani, elvarázsolni, befolyásolni vagy magával ragadni. A francia nő minket is levesz a lábunkról.  Bestsellerek, stílus- és életvezetési tanácsadókönyvek tucatjai épülnek a mindig sikkes, okos és művelt francia nő mítoszára, aki nem hízik, szépen, méltósággal öregedik meg, önérzetesen és veleszületett jó ízléssel irányítja titokzatos magánéletét, és bűntudat vagy önmegtartóztatás nélkül, felszabadultan veti bele magát az élvezetek sűrűjébe. Nem túl szép, hogy igaz legyen?

 

Családi jóllét

 

Kétségtelen, hogy franciának lenni jó: a franciák a Nemzeti Statisztikai Hivatal, az INSEE adatai szerint 2011-ben tízes skálán hétre értékelik életminőségüket, pedig a gazdasági válság ott is érezteti a hatását. De lehet, hogy az haute couture, a csúcsgasztronómia vagy a megunhatatlan párizsi látványosságok helyett inkább Európában egyedi családtámogatási rendszerük és államilag támogatott munka-magánélet egyensúlyuk után kellene sóvárognunk. Nem véletlen, hogy Franciaországban születik a legtöbb baba: minden nőre 2,01 szülés jut, szemben az EU-átlag 1,5-tel. Nemcsak a szülő nők munkahelyét védik törvények, de az állam ahhoz is hozzájárul, hogy a nők számára szülés után újra élvezetes legyen az együttlét – és így még több kisgyerek szülessen. A kismamák a gátizmukat erősítő, nőgyógyászati problémákat (például inkontinenciát) is megelőző terápiára járnak, amelyhez megkapják a szükséges elektronikus eszközöket és trénert, teljesen ingyen.

 

Hogy magabiztosak legyenek és elégedettek legyenek testükkel, a francia nők maguk is sokat tesznek. Bár a fitnesztermekre a francia nő megvetően legyint, az elhízás ellen elszántan küzdenek: edzések helyett inkább a gyaloglást választják, az asztal mellett önfegyelemben hisznek, bár az élvezetet ez sem zárhatja ki. A fürdőszobapolcok roskadoznak a legkülönfélébb krémek, szérumok, tonikok, maszkok, pakolások, cellulitkezelő ampullák sokaságától. A Mintel marketingkutató cég felmérése szerint a 15-19 éves francia lányoknak már 33 százaléka használ ránctalanító krémet. De ha egyszer itt az öregség, nem viselkednek úgy, mint ha örök huszonévesek lennének, mert az intelligenciát, öniróniát és önállóságot, amelyet az évek során megszereztek, többre becsülik.

A szépség ezernyi árnyalata

 

 „Az elegancia olyan, mint a nyelv. A legjobban ott lehet megtanulni, ahol beszélik” – mondja Pepita Vulcano Párizsban élő divatújságíró, blogger. Ez Franciaországban nem tűnik különösebben nehéznek. A francia nő számára nincs rémisztőbb az uniformizált ízlésnél, gondolkodásnál, kinézetnél -a ruhadarabokon is mindig kell, hogy legyen egy nem egészen odaillő, extravagáns részlet. Ha a rómaiak nem ismerték volna fel, bizonyára francia mondás lenne, hogy a változatosság gyönyörködtet. Szépnek lenni kevés, a tökéletesség unalmas - a szokatlan, a szabálytalan az izgalmas. Az író Marcel Proust szerint a hibátlan szépségű nőket is inkább hagyjuk meg a fantáziátlan férfiaknak. A szem a jolie laide nőkben lel különös élvezetet, akik semmilyen szépségideálnak nem felelnek meg, de hatásuk magnetikus. A magas homlok, a metszőfogak közötti kicsiny rés (amely a franciák szerint amúgy a boldogság jele) vagy a nagy orr nem homályosította el Coco Chanel, a színésznő Jeanne Moreau, vagy a fiatalabb generáció tagjai közül Vanessa Paradis nőiességét a káprázatos Catherine Deneuve vagy Juliette Binoche mellett.

Ez persze annak is köszönhető, amit oly sokszor arroganciának gondolnak: a francia nők nem törődnek azzal, hogy elfogadtassák magukat.

A SZERELEM ÁRNYALATAI

A francia lányok a virág szirmainak tépkedése közben nem azt mondják, „szeret, nem szeret”, hanem hogy „szeret: egy kicsit, nagyon, szenvedélyesen, őrülten, egyáltalán nem.”

Különbözőségeiket többre becsülik annál, mint hogy népszerűségért, mások elismeréséért küzdjenek. Ezért élvezik az órák hosszat tartó vitákat is: ők nem azt akarják, hogy végül bebizonyosodjon, nekik van igazuk, hanem élvezik a tőlük eltérő vélemények sokszínűségét. Hogy az élet mennyire nem fekete-fehér, kiválóan példázza, hogy a francia lányok a virág szirmainak tépkedése közben nem azt mondják, „szeret, nem szeret”, hanem hogy „szeret: egy kicsit, nagyon, szenvedélyesen, őrülten, egyáltalán nem.” Teret adnak az érzelmek árnyalatainak, a kétértelműségnek, változékonyságnak, amely vonzó, de egyben mélyen emberi és elfogadó önmagukkal és a másikkal szemben.

 

Veszedelmes viszonyok

 

A franciák az ellenkező nem kifejezést sem használják a férfiakra. Ha érzelmekről vagy mentalitásról van szó, meg sem próbálják eltüntetni a nemek közti különbségeket, mert nem akarják, hogy úgy viselkedjenek, mintha párjuk az anyjuk vagy a barátnőjük lenne- hová lenne akkor a szenvedély? A kapcsolatban kölcsönösségre törekednek, hogy kiegészítsék, semmint saját képükre formálják egymást. Figyelemreméltó, hogy az Enfant magazin felmérése szerint a francia férfiak 38 százaléka szívesen vállalná át partnere terhességét - bár elméletben könnyű együttműködőnek és együttérzőnek lenni. A házimunkát ugyanis nem osztják meg, az egyértelműen a nő feladata, és a helyzet 25 év alatt sem változott. A legtömörebben Marguerite Duras írónő foglalta össze honfitársnőinek a békés együttélés alapját: nagyon kell szeretni a férfiakat, különben elviselhetetlenek.

 

Akárcsak a francia nő, úgy a francia szerető is fogalom, de nincs okunk irigységre. A hűtlenséget a filmekben talán szórakoztató, könnyed franciás afférként tálalják, de a nőket ugyanúgy megviseli, mint bárhol máshol, ez a válások egyik fő oka. Felmérések szerint az amerikaiak amúgy sokkal csapodárabbak a franciáknál, csak míg előbbiek egyéjszakás kalandot keresnek, a francia szerető különleges státusz: olyan hosszútávú kapcsolat, amely nem pusztán testi örömöt jelent, hanem lehetőséget önmaguk megismerésére, kibontakoztatására – ez persze mit sem enyhít a megcsalt fél fájdalmán.

L'AMOUR TOUJOURS?

A francia szerető fogalom, de nincs okunk irigységre. A hűtlenséget a filmekben talán szórakoztató, könnyed franciás afférként tálalják, de a nőket ugyanúgy megviseli, mint bárhol máshol.

Ugyanakkor elfogadják, hogy egyetlen ember képtelen a másik minden vágyát teljesíteni, s még ha ez mentegetőzésnek tűnik is, alázatosabban fogadják el a természet törvényszerűségeit: hogy a vágy kialszik vagy épp fellobban, és nincs uralmunk érzelmeink felett. A szerelmi ügyeket, csalódásokat kifecsegni tilos és nem ízléses, a magánélet szent akkor is, ha politikusé. Ezt Dominique Strauss-Kahn botránya mindennél jobban megmutatta. És felfedte azt, amitől a francia nők leginkább viszolyognak: az egyenjogúság álcája mögé bújt macsóizmust.

 

C’est la vie?

 

A nemzeti jelkép, a kakas mellett ugyan jól megfér a köztársaság diadalmas bálványa, Marianne, de mintha a szabadság, egyenlőség és testvériség hazájában baj lenne az egyenlőségggel. Az amerikai Pew Research Center nemzetközi összehasonlító tanulmányában a franciák háromnegyede úgy gondolja, a férfiaknak jobb élete van, mint a nőknek. Bár halvány jel a javulásra, hogy a jelenlegi nemzetgyűlésben még soha ennyi nő nem foglalt helyet, a World Economic Forum 2011-es Gender equality jelentésében Franciaország a 48., és még Kuba, Lesotho és Uganda is megelőzi. (A listát már régóta Izland vezeti, Magyarország a 85.) A fizetéskülönbségek eltörlése rendszeresen visszatérő téma, ahogyan a hihetetlenül alacsony női jelenlét a vállalatok vezető pozícióiban. Hiába biztosítanak a nők számára olyan körülményeket, amelyekről máshol álmodni sem mernek, ahogy a véleményrovatok szerzői fogalmaznak: a munkavállalási statisztikát látva az ország skandináv, de mentalitása mediterrán. „Macsóország”, mondják, ahol a nő legyen „szupernő”, akinek mindenhez joga van, amihez egy férfinak, de emellett nevelje a gyerekeket, főzzön finom vacsorát és kifogástalanul nézzen ki.

 

Pepita Vulcano úgy látja, „a francia férfiak nem félnek a mindenre képes szupernőktől, sőt! Elvárják, hogy a nő minden szinten megfeleljen, mert így az ő vállukat is kisebb felelősség nyomja. Nem attól érzi magát férfinak, hogy többet keres a párjánál: arra játszik, hogy egy hozzá hasonló nőt találjon, ambícióban és pénztárcavastagságban egyaránt. Máskülönben úgy érzi, kihasználják, hiába várja otthon a főtt vacsora és a tiszta ing.” A nők versengenek – magyarázza Pepita-, hogy ki nyeri vissza szülés előtti alakját a leghamarabb, és megy vissza dolgozni hat hónap után. Egy háztartásbeli nőt, aki a gyerekeinek és a családjának él, ugyanis itt nem tartják nagyra. Ezek után nem meglepő, hogy francia nők szedik Európában a legtöbb antidepresszánst.

Elaine Sciolino, a New York Times párizsi tudósítója szerint probléma az is, hogy nemcsak az üvegplafont, hanem a hallgatás falát sem sikerült a nőknek áttörni: az évente 75 ezerre becsült nemi erőszaknak áldozatul esetteknek mindössze egytizede mer jelentkezni a rendőrségen. Dominique Strauss-Kahn ügye ugyan rávilágított arra, hogy a társadalom nem tűri a nők elleni durva erőszakot, viszont tolerálja a szexizmust, sőt akár a fizikai inzultushoz vezető erőszakos udvarlást. A flört a mindennapi kommunikáció része, és ezt a figyelmet a nők el is várják a férfiaktól. Aki azonban a túl hevesre sikerült flörtölés miatt panaszkodik, azt bajkeverőnek vagy puritánnak titulálják, és gyanítják, hogy azért teszi, mert nem elég vonzó. A csábítás bizony nem játék: a Le Monde hasábjain a csábítás új, modern formájáról komoly vita folyt. Lényegében a csábítás felszabadításáról van szó a kiszolgáltatottság fenyegetése alól, hogy tiszteletben tartsák mindkét fél akaratát, miközben élvezik „a lopott csókok meglepetését”. S ezt a francia nők nemcsak magazinokban vagy a mozivásznon, hanem testközelből is szeretnék már látni - az lenne igazán magnifique.