A „közös alap” több az idei biennále puszta jelmondatánál: felkiáltójel, felhívás közös gondolkodásra, hogy a ma válságokkal terhes világában hogyan alakíthatók újra élhetővé mindennapjaink terei. Újraszerveződhetnek-e a mára szétesett közösségek?
A hagyományosabb megoldásokat követő pavilonok mellett számos izgalmasan újszerű, napjaink technikai eszközeivel is operáló kiállítás látható.
Az informatika hálójában
Az orosz pavilonban padlótól a kupoláig csillogó üveg QR-kódok borítják a falakat. Kezünkben a kódot olvasó géppel sétálhatjuk végig a kiállítást, nyithatjuk meg, olvashatjuk el, nézhetjük meg igen gazdag anyagát. Ráadásul kifele menet kitűző formájában is megkapjuk a QR-kódot, hogy otthon kényelmesen újrabogarászhassuk a látott anyagot. A lengyelek is a technikára építették idei kiállításukat. Látszólag üres terem fogadja a betérőket, hangok, zajok csupán, de ha becsukjuk a szemünket, egy nyüzsgő város forgatagában találjuk magunkat. Hangokból, szagokból, emlékekből építi fel mindenki a saját kiállítását.
Az egyszemélyes építészet vége
Az idei biennále arról is szól, hogy az építészetnek lezárult egy korszaka, s lehetsz akár sztárépítész, ez önmagában kevés! S a valódi kérdés: hol tágíthatók a hagyományos építészet határai, s hogyan szólhat bele a tér és a közösség formálásába mindenki, aki felelősnek érzi magát a jövő építéséért?
A Home for All, azaz Otthont mindenkinek Arany Oroszlán-díjjal kitüntetett japán kiállítás például azt feszegeti: lehet-e nagy katasztrófák után újrakezdeni az életet, benépesülhet-e a 2011-ben cunami által letarolt, mára halott táj? A háttérben az elpusztult Rikuzentakata város fotói még a katasztrófára emlékeztetnek, a belső térben felállított modellek már a jövőt jelzik: farönkökön könnyen megépíthető lakóházak tervei. A neves építész, Ito Toyo fiatal építészek, szakemberek és a visszaköltözők bevonásával hozta létre a fődíjas projektet.
Míg a japánok a visszatelepülés lehetőségeit fogalmazták meg, addig a dán pavilon a jövőben benépesíthető Grönland (Possible Greenland) lehetőségeit kutatja.
A jövő ereje: összefogás
Egy biztos: a katasztrófáktól sújtott, gazdasági válságokkal, háborúkkal küszködő világban az egyéni érvényesülés helyett csak társadalmi összefogással lehet újratervezni a jövőt.
A Giardani park egyik legelegánsabb épületében, a Maróti Géza által tervezett szecessziós pavilonban nyílt meg Spacemaker (Téralkotó) címmel a magyar kiállítás.
Fémrudakon több száz fehér modellből készült installáció látható, melyet csak a bejövő fény világít meg. Délben, ha süt a nap, a kiállított makettek szikráznak, délutánra meglágyulnak a terem fényei. A kaviccsal felszórt talajon, mint kis utcákban, közelíthetők meg a modellek. Minden nagyon egyszerű, letisztult.
Magyarok mindebben
Bachmann Bálintnak és Markó Balázsnak, a magyar pavilon kurátorainak a Modell munkacímet viselő projektje már készen volt, amikor David Chipperfield megfogalmazta az idei év hasonló eszmeiséget képviselő jelmondatát. A modell, ahogy Bachmann Bálint már a pályázat kiírásakor leszögezte, nagyon tágan értelmezi a téralkotás fogalmát. Oktatóként naponta kell szembenézniük azzal, hogy a számítógép alkalmazása háttérbe szorítja a kézzel alkotott munkákat. Örömükre a több mint hatszáz beérkezett modell alkotói közül azonban csak néhányan gondolkodtak a szűken értelmezett épületmodellekben, többségük a tér kérdéseit feszegette munkájában. „Épületek helyett plasztikák, szobrászati elemek születtek” – mondja Bachmann Bálint. A hallgatók szabad kezet kaptak, csak a modellek mérete (21 × 21 cm) és a fehér szín voltelőírás, minden másban szabadon szárnyalhattak. „Így aztán nem hagyományos értelemben vett modellek, sokkal inkább plasztikák születtek” – mutatja Markó Balázs. Bár korábbi elképzelésük szerint a beérkezett munkákból válogattak volna, ezek sokasága, izgalmas megvalósítása változtatott az eredeti terveken, így került be szinte az összes ötlet a kiállítás anyagába.
A közös erdő
Markó Balázs modellerdőhöz hasonlítja a megszületett alkotást, ahol a nagyon sok „különböző fa” nagyon egységes „erdőt” hoz létre. Ez az izgalmas erdő a biennále magyar pavilonjában látható Spacemaker címet viselő installáció, amelyben a különböző munkák párbeszédben állnak egymással, és láthatóvá válik az individuum és a közösség finom egyensúlya. Örömmunka volt, s a hallgatók lubickoltak benne. Nagy, közös játék volt, ami jól látszik a kiállításon. „És az is izgalmas volt – mondja Markó Balázs –, hogy a különböző időben, különböző helyszíneken elkészült modellekben mennyi közös gondolat fedezhető fel, mennyire hasonló kérdések izgatják a hallgatókat. A megközelítésben viszont különböznek, van olyan alkotás, ami »kihasít« a térből, mások hozzátesznek, volt, aki geget csinált belőle, s volt, akinek az anyaghasználat volt fontos.”
Idő-Rend
Az idő főszerepet kapott az installációban. Az idő, amely több generációt kovácsol össze a makettekkel, hiszen a legfiatalabb alkotó hatéves. A mű a jövő időről is beszél, így nem véletlen, hogy azóta létrejött az összetartozásukat jelképező Idő-Rend. Markó és Bachmann nagymesterei a rendnek, a hallgatók a tagjai, s mindannyian viselik a tagságot jelképező karórát. S hogy mi az összetartozás záloga az órán túl? Egymás segítése, meg alkalmanként a beszámolás arról, ki mit tett az építészetért.
A fiatal építészhallgatók munkái mellett általános iskolásokat és gimnazistákat is felkértek, alkossanak hasonló méretű, de színes modelleket. A Tér-Kép pályázatra beérkezett alkotásokból ötvenet válogattak be a kiállításra. Ezek a színes munkák jelzik a kezdetet, az út elejét, de látszik az is, milyen szervesen épülnek egymásra a különböző korosztályok gondolatai.
Az Idő-Rend fiatal lovagjai a pécsi Brauer Marcell Doktori Iskola hallgatói: Stemmer Andrea, László Zsolt, Kósa Balázs, Keresnyei Johanna, Németh István és Zilahi Péter. Ők azok, akik a kezdetektől kísérték végig a projekt megvalósulásának útját.
Spacemaker
Elképzeléseik, ötleteik alapján írták ki azt a nemzetközi pályázatot, amely meghatározta a kiállításra készítendő modellek egységes, 21 × 21 × 21 cm-es méretét és fehér színét. Ez a megkötés azért kellett, hogy a későbbi kiállítás egységes legyen, mondja László Zsolt. Inspirációs maketteknek nevezi azokat a térkonstrukciókat, amelyek a kiállításban modellekként szerepelnek. A kiállítás címadója, a spacemaker adja vissza a legpontosabban, mik is ezek.
Olyan, kézzel készített makettek, amelyek mindegyike magán hordozza alkotói kézjegyét.
Fontos elv volt az is, hogy a kiállításra megtervezett piros, fekete és fehér színű kitűzők ugyanúgy kézi munkával készüljenek, mint maguk a modellek. A spacemaker – teszi hozzá Kósa Balázs – azt a pillanatot rögzíti, amikor a makett a tervezés során kilép három dimenzióba, s így válik téralkotó elemmé. Ráadásul szorosan kapcsolódik ez a téma a két évvel ezelőtti építészeti biennále tematikájához, amelynek fő témája a border-line volt. Akkor a rajzon volt a hangsúly. „A modell visszaigazolása annak, mit csináltunk eddig, s ez hogy működik a térben” – mondja. A pályázatot kortársaik, a főiskolák, egyetemek hallgatói számára írták ki, s arra voltak kíváncsiak, hogyan gondolkodnak saját generációjuk építészhallgatói a szakmáról. „Köztes generáció vagyunk, a híd szerepét töltöttük be, hiszen ebben a munkában a fiatalok s a nálunk idősebb, tapasztaltabb mesterek gondolatait kötöttük össze” – egészíti ki Kósa Balázs. S bár az egyes alkotók neve nem szerepel modelljeik mellett, de itt nem is ez a lényeges, sokkal inkább az, hogy lehet együtt gondolkodni, közösen továbblépni. Ez a rengeteg munka, közös gondolat kilépett a térbe, s spacemakerré vált. Ez több mint kiállítás, filozófiája is a közös gondolatból létrejött alkotásnak.
Kelle Antal képzőművész, performer erre a kiállításra készített három installációja még pontosabbá teszi a kiállítás értelmezési lehetőségeit. A „ne nyúlj hozzá, csak nézd” elvével szemben fontosnak tartja, hogy munkáit mindenki saját képére formálhassa. Egyenruhások című alkotásának lényege, a „nem kész”, nem statikus: a néző belenyúlhat az alkotásba, hangulata, elképzelése szerint saját maga mozgathatja a térben a plasztikákat. A Szentföld, amely a kiállítási tér központi helyén van, statikus szobor. Mint a kaleidoszkóp darabkái, az egyes vallási szimbólumok jeleivé áll össze. Elágazások című munkájának szerteágazó fém faágai a kiállítás modellerdőjével „beszélgetnek”, arról, képesek vagyunk-e egymás meghallgatására, elfogadásra.
Fotó: MTI
