Azt mondják, Bogyaynak mázlija volt. Nem akarok senkit megbántani, de ezer másik együttvéve sem tudná ezt a mutatványt utána csinálni. Alig egy éve volt UNESCO nagykövet, amikor az orosz kolléga azt mondta neki, hogy csak őt tudná elképzelni közgyűlési elnöknek. Nem részletezem, utána jött még százkilencvenkét nagykövet, és mindenki őt akarta. Akkor járt le a közgyűlés bahamai elnökének mandátuma, és a kelet-közép-európai csoporton volt a sor, hogy jelöljön valakit a posztra. Hat országcsoport van, két évre választanak elnököt, mindegyik tizenkét évente jelölhet tehát. Pont most került a miénkre a sor: ennyi volt a mázli. Innentől nem mázli, hanem Bogyay.

 

 

Butrosz-Gáli volt ENSZ-főtitkárral ebédelünk a hetedik emeleti UNESCO-étteremben. Egyiptomi fotókiállítás és konferencia nyílik a forradalom első évfordulóján, ott mondanak majd mindketten beszédet. Butrosz-Gáli és Bogyay. Van önkiszolgáló étterem is az emeleten, alaposan megnéztem azt is, nagyon jó, és úgy harmadannyiba kerül egy átlagos ebéd, mint itt. Állítólag kevesen is látogatják az elegánsabb éttermet.

 

Katalin (elég nehezen írom ezt le: nekem Kati) azt kérdi Butrosz-Gálitól, milyen szerepet álmodott magának gyerekkorában, s Butrosz-Gáli elmondja, hogy vezető szeretett volna lenni. Hát Kati? Egy-egy fel-felvillanó képe van gyermekkorából arról, hogy képzeletben színpadon áll. Egyébként arról álmodozott, hogy majd Londonban, Párizsban és New-Yorkban él. Hozzám fordul:
– New York még hátra van!

 

SIKER

„Mondtam Peter Brooknak, hogy reggel óta várok rá, kezdő vagyok, de mindent tudok a színházáról. Másnap náluk ebédeltem.”

Felhorkan bennem a hajdani tolmács, amikor délután a német főigazgató-helyettes megnyitja a konferenciát. Monoton hangon, tagolatlanul, hadarva olvas. Igaz, a mondanivalója is elég lapos: a dicső forradalom példát mutat, lám, Nyugaton is feltámadt a tőkeellenes mozgalom. Madame Presidente jön. Kimérten, értelmesen hangsúlyoz: a tolmácsok imádják az ilyen szónokot. És milyen fontos dolgokat mond! A forradalom csak az első lépés. Mindenfajta diktatúrát el kell kerülni. A nőkkel mi lesz? Nem kerülhetnek rosszabb helyzetbe, mint amilyenben eddig voltak! Mellettem ül Bea, a nagykövet egyetlen diplomata beosztottja a magyar misszióban. A másik oldalamon a közgyűlési elnök asszisztense, a grúz Irakli.

– Ez nagyon jó! – súgom előbb Beának, aztán Iraklinak. Mindketten kézmozdulattal jelzik: – Persze! (Katalin mindig jó.)

 

Sohasem a kötelezőt akarja teljesíteni. – Nem attól vagy valaki, hogy mekkora az irodád meg a lakásod, hanem hogy mekkora szenvedéllyel és tudással végzed a dolgod.

Ezt a bölcsességet Peter Brooktól, a nagy színházi rendezőtől tanulta. A vidéki lány közlekedési szakon diplomázott a Közgázon, de tudta, hogy sohasem lesz belőle vállalati közgazdász. Minden vágya az volt, hogy a Film, Színház, Muzsika munkatársa lehessen, Nem vették fel, se oda, se más kulturális intézményhez, pedig mindenhova jelentkezett. Ő azért csak írogatott, és közölték is az írásait. Némelyikért elég messzire kellett mennie. Párizsban barátjánál, Hamar Lehel festőművésznél lakott, onnan kerekedett fel egy reggelen, és leült a színházi művészbejárónál azzal, hogy majdcsak megjelenik egyszer Jean-Louis Barrault. Este meg is jelent. Akkor Kati felállt a küszöbről, és nyomban meghívást kapott az esti előadásra. Utána aztán feltehette a kérdéseit. Másnap Peter Brooknál járt el ugyanígy.

 

– Mondtam neki, hogy reggel óta várok rá, kezdő vagyok, de mindent tudok a színházáról. Másnap náluk ebédeltem.

Brook picinyke lakásban lakott színéznő feleségével, Natasha Perryvel. – Itt laknak? – kérdezte Natasha Perrytől Kati. – Elég ez! Hisz a színházban élünk.

Hamar Lehel különben ma is megvan, és megvan a régi barátság is: az ő hatalmas festménye díszíti az elnöki irodát. Az elnök asszony úgy értelmezi, hogy az UNESCO-t ábrázolja a kép: nagy szürke-vörös zűrzavar, de fel lehet jutni egy lépcsőn egy templomszerű épülethez, és egy fehér galamb is van odafönn. Azt mondta a festő, tudom én, mi kell ide, és pár nap múlva meg is jelent a teherautó a festménnyel. Az elnök asszony előtte szokott fényképezkedni hivatalos vendégeivel, legutóbb Hasszán jordániai koronaherceggel.

 

Mondom, elég nehezen áll rá a billentyűzetem a Katalinra, legszívesebben végig csak úgy Katiznám őt, pedig soha nem dolgoztunk együtt. Én csak a rendszerváltás idején kerültem a tévéhez, akkor ő gyesen volt, aztán én szálltam ki a Híradóból. 1990-ben pár hónapra visszament dolgozni, majd elutazott Londonba. Csak a lépcsőn találkoztunk olykor-olykor: én a képernyőről ismertem, és észrevettem, hogy más, mint a többiek. Most elmesélte, hogy a Híradónál megütközést keltett, amikor jeleneteket próbált felvenni, hogy éljen az a riport, ne csak úgy-ahogy teljesüljön a feladat. Meg aztán szembe is állt a kamerával, és mondott valamit a helyszínről, ahogy nyugaton szokás volt. Kár, hogy nem volt már ott, amikor én próbáltam ezeket a dolgokat meghonosítani a Híradóban. De csak nekem kár, neki nem.

 

A teljes cikk a La femme 2012. tavaszi számában olvasható.