Néhány évvel ezelőtt az osztrák származású Felix Baumgartner világrekordot állított fel azzal, hogy leugrott a sztratoszféra pereméről. Az ejtőernyős körülbelül 36 kilométeres magasságból vetette le magát a mélybe, és becslések szerint esés közben az 1300 km/órás sebességet is elérte. Ez volt az egyik leglátványosabb „mutatvány” az emberiség történelmében. Persze nem ő az egyetlen, akinek szenvedélyévé vált a veszély.

A Mount Everest eddig közel 300 hegymászó életét követelte. A néhány éve megjelent Everest című film az új-zélandi Rob Hall és egy tragikus végkimenetelű expedíció történetét meséli el. A hegymászó, aki már ötször is járt a csúcson, 1996-ban ereszkedés közben vesztette életét, hét másik társával együtt. Felmerül azonban a kérdés, vajon miért tették ki magukat ezek az emberek ekkora veszélynek?

A veszély szerelmesei

Pszichológusok valószínűleg Baumgartnert is a szenzációvadász kategóriába sorolnák, azon egyszerű okból, hogy a bázisugró időről időre hajlandó az életét kockáztatni egy-egy látványos „trükk” érdekében. Az, hogy valaki a testi épségét veszélyezteti egy szabadidős tevékenység miatt, abszurdnak, sőt őrültségnek tűnhet azok számára, akik nem kedvelik az extrém sportokat. Az extrém sportolókat gyakran ábrázoljuk negatív módon, kiegyensúlyozatlannak, függőnek, olyannak, aki szükségtelen kockázatot vállal, nem törődve sem a családjával, sem a barátaival. Pszichológusok kutatásai azonban azt mutatják, hogy a helyzet ennél sokkal összetettebb, és az extrém sportolókkal kapcsolatos hiedelmeinket pontosítanunk kell.

A kérdés: miért?

Az elmúlt harminc évben az Amerikai Egyesült Államokban az extrém sportolók száma csaknem háromszorosára nőtt. Tanulmányok szerint a magas kockázatú sportok, illetve szabadidős tevékenységek hozadékos előnyei között nemcsak a bátorság, illetve az önbizalom szerepel, hanem érdekes módon az alázat és a nyugalom is.

Az eredmények azt mutatják, hogy alázatot tanulhatunk és bátorságot nyerhetünk minden olyan tevékenység által, amely esetleg halállal végződhet. Az életveszély jelentősen átformálhatja a személyiségünket is, és pozitív hatással lehet később az életünk szinte minden területére. Egy bungee jumping mutatvány alatt például sokan megtapasztalják a hallhatatlanság érzését, hiszen az adrenalinszint megemelkedik, így az érzékek élesebbé válnak, és az idegrendszer is éberebb lesz.

Legyőzni a félelmet

A félelem normális emberi reakció, beépített túlélési mechanizmus, amely mindannyiunkban működik. Az evolúció úgy programozta be a génjeinket, hogy olyan tevékenységeket végezzünk, amelyek javítják túlélési esélyeinket. Így tehát azokat a mechanizmusokat, amelyek ellenkeznek ezen elvekkel, könnyen titulálhatjuk rendellenesnek vagy diszfunkcionálisnak. Az extrém sportok szerelmeseinek viszont fontos céljuk, hogy lebontsák félelemreakciójukat, és szembeforduljanak természetes ösztöneikkel. Minél többször ismétli meg ugyanis az ejtőernyős vagy a bázisugró ugyanazt a mutatványt, annál ismerősebb lesz számára az adott helyzet. Mindez oda vezethet, hogy fokozatosan pozitív érzelmi reakció alakul ki benne a veszéllyel kapcsolatban.

A félelemválasz csökken, így az extrém sportolónak folyamatosan újabb és újabb kihívásra van szüksége. A veszély szerelmesei a félelmet valamiképpen pozitív dologként élik meg. Mindemellett megkülönböztethetünk ingerkereső és ingerkerülő embertípust. Egyes pszichológusok szerint az extrém sportolókat alacsony ingerlési szint jellemzi, ezért van az, hogy állandóan a kockázatokat, kihívásokat keresik, nekik ugyanis több ingerre van szükségük ahhoz, hogy jól érezzék magukat.

Függőség?

Annak ellenére, hogy az evolúciós logika úgy tervezte meg az embert, hogy kerülje a veszélyt, ezzel együtt agyunkat jutalmazási mechanizmusokkal is ellátta, amelyek aktiválódnak, amikor extrém, szélsőséges helyzetbe kerülünk. Az extrém helyzetek ugyanis dopamint szabadítanak fel az agyban. Ez a hormon optimizmussal és boldogsággal tölt el minket, egyfajta mámoros állapotot okoz, egyúttal pedig fontos szerepet játszik a jutalommal, motivációval összefüggő mechanizmusokban. Ezért mondják azt, hogy félelmeink leküzdése pozitív pszichológiai előnyökkel járhat. Ez az élmény hasonló ahhoz, mint amikor valaki súlyos betegségen esik át, esetleg túlél egy autóbalesetet. Az ilyen emberek gyakran arról számolnak be, hogy olyan tapasztalatokat szereztek, amelyek megváltoztatták az életüket. Mindez hosszú távon a személyiség fejlődéséhez és ahhoz vezet, hogy az illető elkezdi többre értékelni az életet.

A dopamin azonban a kábítószer-használat mellett is jelen van, és fontos szerepet játszik a függőség kialakulásában. Az extrém sportok ugyanígy képesek aktiválni a jutalmazási rendszert, így egy idő után az ember úgy érezheti, hogy az említett élményeknek rabjává vált. Az agy nem tesz különbséget a biztonsági fokozatok között. Ami fontos: hogy az adott tevékenység növeli-e a dopaminmennyiségét a jutalmazó központban.

Valójában a legtöbb esetben tehát nem maga a veszély a motivációs erő. Sokkal inkább egy biokémiai reakciókkal kapcsolatos függőségről van szó, mely örömhöz és általános közérzetjavuláshoz vezet. És míg az extrém sportolók tisztában vannak a kockázattal, a dopamin és a vele járó pozitív előnyök elnyomják az aggodalommal teli racionális gondolatokat.