Jean Dujardin, magyarban annyit tesz: János a kertből. Ha abból indulunk ki, hogy nevünkben hordozzuk a végzetünket, akkor egy ilyen névben minden benne van, kivéve a sikert. De úgy látszik, minden igazságnak az ellenkezője is igaz és Jean Dujardin annyira tehetséges, hogy holmi latin közhely nem állhat karrierje útjába.

Ki hitte volna, hogy a francia fiatalok egykori kedvence, Brice de Nice, a retardált nemzeti szörfhős egyszer meglovagolja az elérhetetlent, azaz elhozza a legjobb férfiszínésznek járó Oscar szobrocskát? Brice egy citromsárga pólóban, egy ismert sportmárka megfordított jelével, hosszú, hidrogénezett-szőke tincsekkel szólt be sértegető kamaszos őszinteséggel annak is, aki nem kért belőle. Először csak show-műsorokban, majd egy egész estés moziban.

Vagy a földön fetrengtem a röhögéstől, vagy pedig hihetetlen búskomorság tört rám a film közben, pedig akkoriban még nem értettem tökéletesen franciául. Brice a szörfdeszkára sem tudott felállni, de mégis mindenki elhitte róla, hogy ő a hullámok hercege, ráadásul még az én francia szókincsemhez is jelentősen hozzájárult azóta szállóigévé vált mondásaival. Mondtam is mindig, hogy Brice de Nice a valaha készült legviccesebb, filozófiai mélységeket súroló francia mozifilm, de válaszul jobbára felhúzott szemöldökök néztek vissza rám.

Akkor sem értettek, amikor az a hirtelen, ámde szilárd meggyőződésem támadt az OSS 117 című film megtekintése után - amiben balfék, de sármos titkosügynököt játszott -, hogy „János a kertből” a legkarizmatikusabb, legpasibb francia színész Jean-Paul Belmondo óta. Vicces, férfias, jó kiállású, de mindezek ellenére nem felvágós, pedig a franciáknál ez utóbbi elég elterjedt tulajdonság. Jean tényleg olyan, mintha a János nevű kertszomszéd lenne, akitől egészen nyugodtan kérhetnék mondjuk egy fej hagymát: biztos vagyok benne, hogy minden további nélkül átadna egyet a kerítésen, egy hatalmas féloldalas mosoly kíséretében, másnap pedig megkérdezné az utcán, hogy sikerült az ebéd.

Természetessége nem véletlen, hiszen szerény, vidéki, többgyermekes családból származik, pályafutását pedig apja lakatosműhelyében kezdte, valahol Dél-Franciaországban. Katonaévei alatt többször űzte el társai unalmát rövid paródiáival, majd pár nem túl izmos haverjával alapítottak egy Mi mi vagyunk nevű fiúzenekart, de kizárólag a vicc kedvéért. Egyre több helyen tűnt fel ez a huncut mosolyú, kicsit ferde fogsorú srác, aztán egyszer csak mindennapos vendég lett a tévéképernyőkön.

Az Egy fiú, egy lány egy francia párkapcsolat mindennapjait tárja fel a híradó kezdete előtt, röviden, velősen, amolyan franciásan, már több mint tíz éve. János olyannyira belemélyült ebbe a kétszereplős történetbe, hogy feleségül is vette filmbeli partnerét, Alexandra Lamy-t. „Kertből” úr tehát továbbra is hű a nevéhez, hiszen nem fut holmi divatos, Párizsban oly gyakran előforduló topmodell után, hanem egy kedves, jó fej, szőke csajt választ társául.

Pedig bárkit megengedhetett volna magának, főleg a „99 frank”-beli szerepe után, ahol őrült reklámügynökségi kreatív igazgatóként borzolta nemcsak a rugalmatlan marketingigazgatók, csinos gyakornoklányok, hanem a mozinézők idegeit is. Ez a film keltette fel iránta a figyelmemet, ami a színészi képességeit illeti, mert Jánosunk hitelesen hozta ezt a meglehetősen arrogáns, értékvesztett, tipikusan burzsoá, már-már irritáló Octave-ot. Perfekcionistaként úgy készült fel erre a szerepre, hogy a film alapjául szolgáló könyv írója, Fréderic Beigbeder kedvenc éjszakai szórakozóhelyeit alaposan végigitta.

A teljes cikk a La femme 2012. tavaszi számában olvasható.