"Jean Dujardin"

lorem iposum dolor

Praesent suscipit aliquam urna. Praesent et velit lorem. Fusce id ligula odio. Aenean feugiat ante ut sapien fermentum mollis.
rendben
 
 

Mindent vitt

Jean Dujardin

Jean Dujardin, magyarban annyit tesz: János a kertből. Ha abból indulunk ki, hogy nevünkben hordozzuk a végzetünket, akkor egy ilyen névben minden benne van, kivéve a sikert. De úgy látszik, minden igazságnak az ellenkezője is igaz és Jean Dujardin annyira tehetséges, hogy holmi latin közhely nem állhat karrierje útjába.

 

 

Ki hitte volna, hogy a francia fiatalok egykori kedvence, Brice de Nice, a retardált nemzeti szörfhős egyszer meglovagolja az elérhetetlent, azaz elhozza a legjobb férfiszínésznek járó Oscar szobrocskát? Brice egy citromsárga pólóban, egy ismert sportmárka megfordított jelével, hosszú, hidrogénezett-szőke tincsekkel szólt be sértegető kamaszos őszinteséggel annak is, aki nem kért belőle. Először csak show-műsorokban, majd egy egész estés moziban.

Vagy a földön fetrengtem a röhögéstől, vagy pedig hihetetlen búskomorság tört rám a film közben, pedig akkoriban még nem értettem tökéletesen franciául. Brice a szörfdeszkára sem tudott felállni, de mégis mindenki elhitte róla, hogy ő a hullámok hercege, ráadásul még az én francia szókincsemhez is jelentősen hozzájárult azóta szállóigévé vált mondásaival. Mondtam is mindig, hogy Brice de Nice a valaha készült legviccesebb, filozófiai mélységeket súroló francia mozifilm, de válaszul jobbára felhúzott szemöldökök néztek vissza rám.

 

Akkor sem értettek, amikor az a hirtelen, ámde szilárd meggyőződésem támadt az OSS 117 című film megtekintése után - amiben balfék, de sármos titkosügynököt játszott -, hogy „János a kertből” a legkarizmatikusabb, legpasibb francia színész Jean-Paul Belmondo óta. Vicces, férfias, jó kiállású, de mindezek ellenére nem felvágós, pedig a franciáknál ez utóbbi elég elterjedt tulajdonság. Jean tényleg olyan, mintha a János nevű kertszomszéd lenne, akitől egészen nyugodtan kérhetnék mondjuk egy fej hagymát: biztos vagyok benne, hogy minden további nélkül átadna egyet a kerítésen, egy hatalmas féloldalas mosoly kíséretében, másnap pedig megkérdezné az utcán, hogy sikerült az ebéd.

 

 Természetessége nem véletlen, hiszen szerény, vidéki, többgyermekes családból származik, pályafutását pedig apja lakatosműhelyében kezdte, valahol Dél-Franciaországban. Katonaévei alatt többször űzte el társai unalmát rövid paródiáival, majd pár nem túl izmos haverjával alapítottak egy Mi mi vagyunk nevű fiúzenekart, de kizárólag a vicc kedvéért. Egyre több helyen tűnt fel ez a huncut mosolyú, kicsit ferde fogsorú srác, aztán egyszer csak mindennapos vendég lett a tévéképernyőkön.

 

Az Egy fiú, egy lány egy francia párkapcsolat mindennapjait tárja fel a híradó kezdete előtt, röviden, velősen, amolyan franciásan, már több mint tíz éve. János olyannyira belemélyült ebbe a kétszereplős történetbe, hogy feleségül is vette filmbeli partnerét, Alexandra Lamy-t. „Kertből” úr tehát továbbra is hű a nevéhez, hiszen nem fut holmi divatos, Párizsban oly gyakran előforduló topmodell után, hanem egy kedves, jó fej, szőke csajt választ társául.

 

Pedig bárkit megengedhetett volna magának, főleg a „99 frank”-beli szerepe után, ahol őrült reklámügynökségi kreatív igazgatóként borzolta nemcsak a rugalmatlan marketingigazgatók, csinos gyakornoklányok, hanem a mozinézők idegeit is. Ez a film keltette fel iránta a figyelmemet, ami a színészi képességeit illeti, mert Jánosunk hitelesen hozta ezt a meglehetősen arrogáns, értékvesztett, tipikusan burzsoá, már-már irritáló Octave-ot. Perfekcionistaként úgy készült fel erre a szerepre, hogy a film alapjául szolgáló könyv írója, Fréderic Beigbeder kedvenc éjszakai szórakozóhelyeit alaposan végigitta.

 

A teljes cikk a La femme 2012. tavaszi számában olvasható.

Pepita Vulcano Pepita Vulcano cikke 2012. május
Lepje meg üzleti partnereit, családtagjait egy különleges, személyre szóló ajándékkal.