Lángvörös hajkorona, érzéki szenvedélybe oltott muzikalitás: Patricia Petibon koloratúrszopránja tüzet fog Mozart, Gluck, Haydn zenéjére éppúgy, mint a kortárs operákra, kiváltképpen Alban Berg Lulujára. Latin zenei kalandozásainak több albumot is szentelt. Eredetileg a régi zene, a barokk áriák specialistája. Ebben a „szerepkörben” lép fel a Münchener Kammerorchesterrel a Budapesti Tavaszi Fesztivál koncertjén a Müpában április elsején.
Az eltűnt idő nyomában Casanovával
A Deutsche Grammophon énekesnője lágy, kedves és könnyed. Ha csak teheti, Mozart Ave Verum Corpusára ébred. Gimnasztikával, izomlazító gyakorlatokkal és kék Buddha elnevezésű teával kezdi a napot. Nyaranta szeret a hideg tengerben fürödni, lehetőleg Bretagne partjain. Kedvenc konyhája a japán. Vallása természetesen a zene. A stílus lényege számára karizma és elegancia. Kultuszregénye Az eltűnt idő nyomában Prousttól. Kultuszfilmje Fellini Casanovája. Ami kihozza a béketűrésből és hisztérikussá teszi, az a free jazz. Kritikákat nem olvas. Legjobb ellenfele a kételkedés. Az elmaradt találkozások közül Leonard Bernstein nevét említi, akit a karizma megtestesítőjének nevez. Az élő nagyok sorában a nagylelkűség felhőkarcolója számára Plácido Domingo, akivel tavalyelőtt nyáron Madridban zarzuela-dalokat énekelt.
Sóhajok és sikolyok
Petibon a komolyzene ortodox hívei számára túl frivol, extravagáns, váratlan. Rizsportalanította a szoprándívákról alkotott képet. Meglehetősen sajátos stílusban szólaltat meg elfeledett partitúrákat, bravúráriákat, ismeretlen dalokat is. Sóhajok, sikolyok, egyedi hang- és mozgáshatások kísérik a fellépéseit. Valóságos kultuszt csinált előbb a francia, majd az olasz barokk repertoárból. Ezen a téren vetekszik a nála jóval markánsabb itáliai hangfenomén Cecilia Bartolival. Hűséges maradt a Rameau-operákhoz, rendszeresen visszakanyarodik hozzájuk a pályája, de természetesen Mozarthoz, Händelhez, Hérold és Offenbach vígoperáihoz sem maradt hűtlen. Szinte a testéhez nőtt a Hoffmann meséi Olympiája, míg aztán eljutott a 20. századi operairodalom tán legnehezebb női szerepéhez, Berg Lulujához kedvenc rendezőjével, Olivier Pyvel.
A breton díva
Patricia Petibon, ez a szívében breton „lány” 1970-ben született a Loire-vidéki Montargisban. Zenetudományból diplomázott, majd az 1990-es évek elején Párizsba ment, hogy az ottani Conservatoire Supérieurben fejezze be énektanulmányait Rachel Yakar osztályában. A széles körű repertoárhoz tanárától kapott kedvet, aki rengeteg partitúrát kidolgoztatott vele úgy, hogy közben érvényesülni hagyta a személyiségét. Az elismerés nem sokat váratott magára: 1995-ben Petibon első díjat nyert a Conservatoire énekversenyén, ahol felfigyelt rá az amerikai dirigens, William Christie. Rögtön fellépéseket kínált neki korunk egyik legismertebb régi zenei együttesével, az általa alapított Les Arts Florissants-nal. Több jelentős szerepet bízott rá, amelyek megismertették őt a nemzeti és nemzetközi színpadokon.
1996-ban a párizsi Garnier Operában debütált Rameau Hippolyte és Aricie-jében, amelyet szintén ugyanott, az Andrei Serban rendezte A gáláns indiai, a Dávid és Jonathán és a Sant' Alessio követett.
Mozart kapujában
Patricia a zenetörténész, csembalóművész, karmester Christie-t tartja mindenekfelett a mesterének. Ő szerettette meg vele a régi zenei repertoárt, az aprólékos kutatómunkát a partitúra minél mélyebb kibontására. Hosszan kitartott flexibilis hangja, gazdagon díszített énektechnikája révén megnyíltak előtte a mozarti repertoár kapui: a Szöktetés a szerájból komornája, Az álruhás kertészlány Serpettája, a Figaro házasságának Susannája, a Lucio Silla Giuniája. Legemlékezetesebb Mozart-kalandjának a Don Giovanni Donna Annáját tartja Michael Haneke ultramodern és elidegenítő felhőkarcoló-díszletében a Bastille Operában.
Szabad, kacér, pikáns külsővel, légiesen könnyed vokális adottságokkal Petibont-t elég korán megtalálta a Hoffmann meséiből Olympia babája, a Don Pasquale Norinája, az Ariadne Naxosban Zerbinettája, A rózsalovag Sophie-ja, a Karmeliták párbeszédeiből Constance nővére, az Orfeusz és Euridiké Ámorja. Két koloratúrszereppel bővítette repertoárját, a Lakméval és az Ambroise Thomas-féle Hamlet Oféliájával. Egyik kedvenc karmestere Nicolaus Harnoncourt, akinek dirigálásával többek között az Orlando lovag Angelikáját énekelte lemezre.
Rock and roll-jelenség
Besorolások és korlátok nélkül, modern, rock and roll-jelenségként feszegeti a határait. Rameau, Charpentier, Lully, Grandval – a francia barokk szerzőitől ha nem távolodik is el, folyamatosan új területek felfedezésére indul, Bernstein Candide-jától Händel Ariodantéjáig.
Minden koloratúrszoprán számára a német nyelvű operairodalom csúcsa Alban Berg Luluja. A kihívás 2010-ben Patriciát is utolérte. Genf, Barcelona, Salzburg „útvonalon” (a Teatro Liceu-beli előadásból filmfelvétel is készült) öltötte magára ezt a kivételesen összetett szerepet Olivier Py grandiózus színpadképében.
A negyvenen túl is fiatalos francia szoprán első albumát, a French toucht varietés beütése miatt nem övezte különösebb kritikai siker. 2008-ban árialemezzel jelentkezett, az Amoureuse-zel, amely elnyerte a BBC-től az év albuma címet, majd a Rossóval az olasz barokk vonzalmának adózott. Két utolsó lemeze, a Melancolia és a Noveau Monde pedig spanyol dalokat, zarzuelát, dél-amerikai zenei ínyencségeket is tartalmaz.
Fotó: Patriciapetibon.com
