Ahhoz, hogy valaki 29 évesen megjelentesse az önéletrajzát, tanácsos legalább csodagyereknek születni, hogy egyáltalán legyen miről mesélnie. Mindenesetre szemérmetlenül sok magabiztosság és magamutogatás kell hozzá, és ennek Kenneth Branagh nem volt híján.
Merthogy amikor a Beginning (Kezdet) című könyve 1989-ben megjelent, a lábai előtt hevert az angol színházi világ. Hihetetlenül fiatalon, mindössze 23 évesen eljátszhatta Shakespeare V. Henrikjét a Royal Shakespeare Company-ben, és ezzel egyidőben majdnem megindult nemzetközi karrierje is, mert Miloš Forman őt szerette volna látni az Amadeus főszerepében, ám az amerikai producerek ragaszkodtak az amerikai színészekhez. De legalább otthon elkényeztették. Egy pillanatra sem állt meg: a Szilveszteri durranások forgatókönyvét szilveszter éjszaka fejezte be, márciusban már dobozban volt a film. Ugyanebben az évben, 1992-ben szeptemberben elkészült a Sok hűhó semmiért Keanu Reeves-zel, Denzel Washingtonnal, Michael Keatonnal, amelynek ő is szereplője, emellett forgatókönyvírója és rendezője. Decemberben John Gielguddal forgatott rövidfilmet, amelyet Oscar-díjra jelöltek. Eközben Coriolanust játszott, és a Sok hűhó utómunkái közben Hamletet a Royal Shakespeare Company-ben. Lelkes volt és izgatott. „Akkoriban értékeltek”- mondta évekkel később.
Már színinövendékként megkapta a Laurence Olivier Színházi Díjat mint a Legígéretesebb Pályakezdő. Őt magát az új Laurence Oliviernek kiáltották ki, miután elődjéhez hasonlóan eljátszotta és rendezte az V. Henriket és a Hamletet, Jágót, III. Richárdot. Talán egy kissé hasonlítottak is egymásra, bár sokan hiányolták Branagh-ból Olivier ellenállhatatlan sármját, Branagh viszont nyersebb volt, élőbb, igazi. A két színész amúgy sosem találkozott, csak levelet váltottak. Branagh Olivier tanácsát kérte, hogyan játssza 19 évesen az öreg orvost Csehov Három nővérjében. A válasz rövid volt: „Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Élvezd, és reméld a legjobbakat.” Ez lett a credója. Vajon ugyanezt a tanácsot kapta volna, amikor őt magát kellett megformálnia az Egy hét Marilynnel című filmben? Mert briliáns, játékáért ismét Oscarra jelölték (Warren Beatty-n és George Clooney-n kívül ő az egyetlen, akit eddig öt különböző kategóriában jelöltek már Oscar-díjra, de velük ellentétben ő még egyszer sem kapta meg). Minden reggel rárakták a jellegzetes gödrös állat és ívelt szemöldököt, hajába jó sok pomádé és hullám került, és míg a sminkszobában ült, felvételről hallgatta, amint Olivier a Bibliát olvassa fel. Két és fél óra múlva úgy érezte, hogy már Olivier nézett vissza rá a tükörből.
Kedvencből kegyvesztett
A szárnyalás után azonban bukás fenyegetett, Ikarosz túl magasra merészkedett. Már 1990-ben, amikor az V. Henrik rendezéséért és főszerepéért az Oscar-díjra jelöltek között ült, azt érezte, hogy „ennek rossz vége lesz.” A brit tartózkodástól és hidegvértől idegen ambíciót, a fáradhatatlan „can do” mentalitást Angliában vulgárisnak találták. Hiába, hogy önéletrajza bevételét a barátjával alapított Renaissance Theatre Company javára akarta fordítani. Hiába, hogy - akárcsak Olivier - ő is sikeres, tehetséges színésznőt vett feleségül. Igaz, Emma Thompsonból hiányzott a glamúr, amely Vivien Leigh-nek minden sejtjéből sugárzott, de mellette a már majdnem érinthetetlen Kenneth Branagh legalább földközelinek tűnt. Sokak gyomrát viszont megfeküdte a tökéletes pár túl tökéletes boldogsága, önelégült bájolgásnak, öntetszelgésnek tartották.
A kapcsolatból gyerek nem született, de jó filmes alakítások igen: az V. Henrik, a Nézz vissza haraggal vagy a Meghalsz újra! párosai akaratlanul is árulkodnak kapcsolatukról. A hatévnyi házasság keserű igazsága végül az volt, hogy a kettős becsvágy kétszeres teher a szerelemnek. Utoljára a Sok hűhó semmiért kockáin látjuk őket együtt. A civakodó szerelmesek, Beatrice és Benedek egymásra találtak, Emma és Kenneth elváltak. A sajtó kéjes kárörömmel boncolta élve a színészeket, és Kennethet a következő öt évben sem kímélte, amikor az excentrikus Helena Bonham-Carterrel élt, aki a Frankensteinben volt partnere. Barátai szerint azért mentek mindig tönkre a kapcsolatai, mert hozzá hasonló nőket választott. Második felesége, Lindsay Brunnock művészeti vezető mindenben különbözik Emma Thompsontól és Helena Bonham-Cartertől: sokkal gyakorlatiasabb, nem rapszodikus művészlélek. Mellette Kenneth nem száll el, a munkára összpontosít. Persze Branagh majdnem elszúrta ezt is: az esküvő előtt pár hónappal szakítottak Lindsay-vel, mert nem akarta feleségül venni. Első esküvőjén hemzsegtek a hírességek és az újságírók, másodszorra nem akarta elrontani, és titokban keltek egybe.
A lapok nevezték egomániásnak, elkötelezettségtől rettegő szoknyabolondnak és elkényeztetett gyereknek, aki retteg a megmérettetéstől és a kritikától - nem csoda, hogy ma is ritkán ad interjút. Állandóan megkérdőjelezték a tehetségét. Korai diadala miatt olyan magasak voltak vele szemben az elvárások, hogy mellettük minden kevésbé fényes siker halványnak tűnt, elkerülhetetlenül és megbocsáthatatlanul kudarcnak számított, mintha fiatalkori ígéretéhez képest cserbenhagyta volna a közönséget. Akármit tesz színészként, íróként vagy rendezőként, visszatérésként ünneplik, bár a munkát soha, egyetlen pillanatra sem hagyta abba. Nem olvassa a kritikákat, csak az után, hogy a darabot levették a műsorról. Nem mintha könnyen találnának fogást rajta. A színházban remekel, akárcsak tévéfilmekben: aki látta a náci Reinhard Heydrichként, Franklin D. Rooseveltként, elhiszi. Kurt Wallanderről nem is beszélve. Kurt Wallander ritkán mosolyog. Ráncolja a homlokát, mereng, szorong, de nem mosolyog. „Bele kellett írnom a forgatókönyvbe, mikor kell elmosolyodnom, különben elfelejtettem volna” - mesélte. Wallandert költő detektívnek hívja, akinek egy pillantásában több életnyi dráma van, minden hajaszála játszik, minden idege megfeszül. Egy megszállott, aki mindent agyonelemez, nem ismeri a kompromisszumot, nem adja fel – Hamlet szelleme kísért. Wallander, ez a gyűrött, megviselt, félalkoholista svéd nyomozó iszonyúan megerőltető a színész számára: a forgatások elején, amikor csak tudott, élénk színű ruhákba járt és virágkiállításokat látogatott, hogy ne veszítse el az életkedvét.
Őfelsége szolgálatára
Ugyanolyan jó Shakespeare-ben, Csehovban vagy kortárs drámában, komédiában, thrillerben vagy krimiben. Természetessége, formálhatósága viszont hollywoodira fordítva csak annyit tesz: nem elég jóképű. Woody Allen éppen azért adott neki szerepet Sztárral szemben című filmjében, mert egy átlagos férfit akart, aki nem néz ki pokolian jól. Hollywood nem tud mit kezdeni a szabálytalan angol színésszel. Vele nem lehet kasszát robbantani. Ez mindig is így lesz, amíg a tengerentúlon sokkal fontosabb a tökéletesség, mint az egyéniség. Legyen szó arcvonásokról, testfelépítésről vagy a karrier ívéről, nem kedvelik a szabálytalanságot, a feltűnő részleteket, amelyek kizökkentenek, és megbontják a szimmetriát. A filmográfiában nem mutat jól egymás mellett a Shakespeare összes és az óriáskalapáccsal hadonászó viharisten, Thor megfilmesítése az ő lézerszerű jégszuronyos vikingharcosaival. Branagh ugyan elmagyarázta, hogy a film egy felnőtté válás, a tékozló fiú története arról, hogyan jut el egy ember a felsőbbségtudattól az alázatig, de a kritikusokat ez nem érdekli. Hollywood legfeljebb a szépfiúkat fogadta be Angliából, Pierce Brosnant, Hugh Grantet, Orlando Bloomot. Velük nincs kockázat, what you see is what you get, míg Kenneth arca mögött bármi megbújhat. Ahogyan meg is bújik, mert nem csak jófiúkat játszik. Legközelebb Machbeth lesz Manchesterben egy használaton kívüli templomban. A jegyek négy perc alatt elfogytak, a rendszer összeomlott. Sejthetjük, mi történik majd, ha egyszer Oberont, Prosperót vagy Leart fogja alakítani.
Ezért tulajdonképpen iskolai zaklatóinak lehetünk hálásak. Amikor Branagh asztalos apja elhagyta a már dühöngő, forrongó Észak-Írországot, és a békés Readingbe költözött a családjával, nehéz volt írnek lenni Angliában. A kilencéves Kennethet ír akcentusa miatt bántották az iskolában, így azt inkább levedlette. Otthon ír maradt - „inkább írnek érzem magam, mint angolnak. Szabadabb vagyok, ösztönösebb”- vallotta be. Az iskolában azonban angollá változott, és emiatt elviselhetetlen bűntudata támadt. Vigasztalja, hogy tavaly színházi alkotómunkája mellett az Észak-Írországért tett szolgálataiért ütötte lovaggá II. Erzsébet.
Szóval hogy megússza az erőszakoskodást, lógott az iskolából, egyszer még a lépcsőről is levetette magát, hogy sántasága miatt megkíméljék. Hiába, ezért a sportba menekült. Ugyan semmi tehetsége nem volt a rögbihez és a focihoz, de így is megérte, mert a kétségbeesett drámatanár a focicsapat tagjaiból verbuvált szereplőket az egyik darabba. Ha el is mondja, hogy Derek Jacobi Hamlet-alakítása miatt választotta a színészetet, a sorsa mégis valahol itt dőlhetett el, egy fülledt tornatermi öltözőben. „Az életben tervezünk, amitől aztán majdnem mindig el is térünk. Már ha szerencsések vagyunk, és van egyáltalán tervünk. Szeretem a Hamletnek azt a sorát, hogy „ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell lennirá”.
Főz, szteppel, meditál
Nem tudhatjuk azt sem, mikor szeretünk bele Kenneth Branagh-ba. Nem első látásra - a szomszéd fiút általában akkor vesszük észre, amikor a rosszfiúk és a szépfiúk már darabokra törték a szívünket. Ő úgyis mindig ott van, hozzá bármikor visszatérhetünk. Különben is, a lelki társak nem első látásra ismerszenek meg, hanem hosszú éveken át. Meglehet, hogy a Férfit nem is ilyennek képzeljük: visszahúzódónak, akinek komolyan erőt kell vennie magán egy társaságban, és az sincs a listánkon, hogy tudjon szteppelni, szeressen főzni, olvasni, meditálni. Humora persze legyen. Kenneth barátai, kollégái szerencsések, hogy tudják, mennyire hihetetlenül vicces. Egyszer Emma Thompsonnal és Stephen Fryjal Cannes-ban egy közlekedési dugóban ragadtak. Emmának pisilnie kellett, s hogy elterelje a gondolatait, Kenneth 10 perces francia rapet adott elő. Majd’ szétrobbantak a röhögéstől, és még súlyosabb lett a helyzet.
Kenneth humorból és melankóliából van összegyúrva. Úgy hívja, „kelta melankólia”, amely Hamletet is emészti: kik vagyunk? Miért vagyunk itt? Mi ez az egész? Hamlet-filmjének bemutatója után azt nyilatkozta, hogy ő is depresszióban szenved. Reggel felkel, minden szürke, és semminek nincs értelme. Azóta minden interjújában számon kérik rajta, és hiába szabadkozik, hogy ugyan melyik alkotó ember nem depressziós, és különben is, már nem ez az alap működésmódja. Azon gyakran elmereng, mi teszi az embereket boldoggá, hogy milyen könnyen elfelejtik, mi mindent adott nekik az élet, amiért hálásak lehetnek. Aztán elneveti magát, mert olykor őt is emlékeztetni kell rá. Azért nem áll olyan rosszul. Élvezi a reggeleket, szereti Angliát ködöstül, esőstül. Igaz, hogy gitártudása mit sem javult 16 éves kora óta, és a zongorán is csupán három ujjal pötyög anélkül, hogy a bal kezét használná, fantasztikusan korlátozott muzikalitása mégis végtelen örömöt szerez neki, amikor akár hajnalig is elzenél. Csak folytassa, Sir Kenneth!
És remélje a legjobbakat.
