Christiane Amanpour, Marie Colvin, Nadzsiba Ajubi, Bopha Phorn. Csupán néhány név azok közül, akik időről időre életüket kockáztatják azért, hogy tájékoztassák honfitársaikat és a világot. Olyan helyeken dolgoznak, mint Koszovó vagy Afganisztán, kitartásukat pedig olykor sok férfi is megirigyelhetné. A mai tudósítóknak a hadtechnológia fejlődésének következtében komolyabb veszélyekkel kell szembenézniük a terepen, mint elődeiknek. A hírverseny hihetetlenül erős, így sokszor a riporterek önnön felelősségükre mennek ki egy sztoriért, miközben ők maguk is célponttá válhatnak. Így van ez most az afganisztáni és iraki háborúban és így volt El Salvadorban.
Annak ellenére, hogy Amanpour és társai legalább annyira szívósnak tartják magukat, mint a férfiak, azt ők maguk is elismerik, hogy egy női riporter tapasztalata a háborúban teljesen más, mint egy férfié. A nők meglátják a haldokló a csecsemőt is a háború véres zűrzavarában, vagy a szenvedő anyát. Nem véletlen, hogy annyian tisztelik Martha Gellhornt, akinek beszámolója a spanyol polgárháborúról nem annyira a bombákról, sokkal inkább arról szólt, hogy ki feküdt alattuk. Sokan sokféle okból indulnak el ezen az úton, egyesek kalandvágyból, mások az igazságot kutatják megszállottan, de olyan is akad, akinek számára a veszély olyan adrenalin, amelybe ha belekóstol, utána nem tud lemondani róla.
Christiane Amanpour
Chrisitane Amanpour a világ leghíresebb háborús riportere, a CNN tudósítója. Egyike volt azon kevés nőnek, akik nyomorból nyomorba meneteltek önként, Irakból Boszniába, Kelet-Timorból Csecsenföldre, az utóbbi időben pedig Afganisztánba és Ciszjordániába.Több mint 20 éven keresztül tudósította CNN-t a világ konfliktusövezeteiből, később pedig a csatorna külpolitikai tudósítója lett. Amanpour nemzetközi érzékenységét multikulturális hátterének köszönheti – angol anya és iráni apa gyermekeként született –, apjának hála után egy rövid ideig Teheránban is élt. 1983-ban kezdte pályafutását a CNN-nél asszisztensként, ám tehetsége hamar megmutatkozott, nem telt sok időbe, és feltornászta magát a szakmai ranglétrán. A nagy áttörést 1990-es öbölháborúval kapcsolatos nemzetközi tudósítása hozta meg számára, azóta pedig szinte minden jelentős nagyvilági eseményen jelen volt, és a világ szinte összes jelentős vezetőjével készített interjút, beleértve a két iráni elnököt, Mohammad Khatamit, Mahmoud Ahmadinejadot, és a bukott vezetőt, Muammar Kadhafit.
Az USA-t ért szeptember 11-i támadást követően Christiane volt az első nemzetközi tudósító, aki meginterjúvolta a brit miniszterelnököt, Tony Blairt, Jacques Chirac francia elnököt, a pakisztáni elnököt, Pervez Musarrafot és Afganisztánban Hamid Karzai elnököt. Bár korábban megesküdött, hogy soha nem megy férjhez vagy szül gyereket, a riporternő 1999-ben mégis hozzáment James Rubin helyettes államtitkárhoz, egy évvel később pedig fiuk született.
Nour Kelze
A 25 éves újságírónő több éve tudósít a hazájában, Szíriában zajló eseményekről. Először csupán néhány fotót készített telefonjával a saját szomszédságában végbement erőszakról és zavargásokról, ami azonnal felkeltette a neves háborús fotós, Goran Tomasevic érdeklődését. A férfi profi kamerát ajándékozott a lánynak, és arra ösztönözte, hogy kapja lencsevégre az atrocitásokat. Kelze számos alkalommal került közel a veszélyhez, többek között tanúja volt egy közeli barátja halálának – akivel orvlövészek végeztek –, és többször is korházba került munkája miatt. Legutóbb súlyos állapotban vitték be, miután ráomlott a fal, miközben egy mesterlövész támadását próbálta megörökíteni. Kelze azonban csupán néhány nappal azután, hogy megműtötték a bokáját, visszatért dolgozni. A riporter azt mondja, eltökélt szándéka, hogy dokumentálja a Basar el-Aszad-rezsim áldozatait, még akkor is, ha az egyszer az életébe kerül. „Rengeteg lány halt meg úgy, hogy egyszerűen csak mosogattak otthon, amikor hirtelen srapnel hasított keresztül az ablakon. Akkor én miért adjam olcsón az életem? Inkább harcolok” – mondta a lány.
Nadzsiba Ajubi
Nadzsiba Ajubit a korrupció és botrány leleplezésével kapcsolatos több évtizedes munka tette Afganisztánban családjával együtt állandó megfélemlítések és halálos fenyegetések célpontjává. Tavaly, miután felfedte a tényt, hogy a parlament tagjainak testőrei lövöldöztek egy helyi korházban, fegyveresek jelentek meg az otthonában. A szerkesztőnő úgy tett, mintha nem ő volna az az asszony, akit keresnek, és meggyőzte őket, hogy távozzanak. Amikor 2007-ben Ajubit nyilvánosan kritizálták rádióműsorában tett nyilatkozataiért, valaki kővel dobta meg családi házuk ablakát, melyhez üzenetet csatolt: amennyiben nem hagy fel munkájával, véres megtorlásra számíthat. Ezután Ajubi hihetetlen bátorságának bizonyítékául nem hagyott fel a munkájával. A riporternő szerint, bár a tálibok távozása után az újságírók biztonsági körülményei javultak, a riporterek – különösen, ha nők is ráadásul – még mindig gúny és fenyegetés célpontjai. Ajubi azt mondja, éppen a veszély emlékezteti őt tevékenysége fontosságára. „Mindannyiszor, ha az újságírói munkámmal kapcsolatos fenyegetéssel nézek szembe, elégedettség költözik a szívembe, mert ilyenkor hirtelen rájövök, olyasmit teszek, amiért érdemes fenyegetni engem.”
Marie Colvin
Az 56 éves Marie Colvin már több mint harminc éve tudósított konfliktusövezetekből, amikor 2012-ben Szíriában megölték. Az amerikai újságíró a brit Sunday Timesnak dolgozott, és már korábban is sokszor került életveszélyes helyzetbe. Egy alkalommal például, mikor a Srí Lanka-i erőszakról tudósított, egy gránáttámadásban elvesztette a jobb szemét, azóta pedig fekete szemfedőt viselt. Marie a baleset előtt már hónapok óta az arab világról tudósított. A Daily Mailnél dolgozó kollégája így nyilatkozott róla: „Nem az a nehéz, mondta egyszer, hogy elmenjünk valahová, ahol lőnek ránk, hanem legyen elég hitünk az emberiségben ahhoz, hogy tudjuk, az emberek törődni fognak a riportokkal, amelyek kinyomtatva a kezükbe kerülnek.”
