Brüsszel, Budapest és a nagyvilág között „ingázik” a hegedűvirtuóz Roby Lakatos, a legendás Bihari János verbunkoskirály leszármazottja. Kalandos, nagy pillanatokban bővelkedő pályafutásáról és életéről hamarosan könyv is megjelenik a Libri Kiadó gondozásában.

Tavaly ősszel nagy sikerű koncertet adott a Modern Art Orchestrával. Hogyan kezdődött az együttműködésük?

Elég régen ismerem őket, már tíz éve szerettünk volna együtt zenélni. Azért volt speciális ez a koncert, mert olyan zenét játszom big banddel, amit még soha sehol nem játszottak ebben a felállásban. A Django Reinhardt- és Stephan Grappelli-számokat mindig gitáros, hegedűs formációban adták elő. Először öt éve találtuk ki ezt a projektet Tony bátyámmal, aki a frankfurti Hessische Big Band koncertmestere és szaxofonosa. Németországban is nagy sikerrel léptünk fel.

Az elmúlt két évtizedben alig koncertezett idehaza. Hogy érzi, a hazai fesztiválok, koncertszervezők kezdenek a zenéjük iránt érdeklődni?

Valóban, mostanában kezdenek hívni. A nyári fesztiválok, a Veszprémfest, Zemplén, az Ördögkatlan után ősszel hat koncertet tartottam Duna-parti szállodákban. Novemberben a Budapest Music Centerben játszottam, majd a Zeneakadémián a Száztagú Cigányzenekarral, decemberben a Művészetek Palotájában a Dohnányi-zenekarral, karácsonykor a Budapest Sportarénában.

A saját bőrén tapasztalta, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában?

Szerintem ez mindenkivel így van, de aztán eltelik egy bizonyos idő, amikor már nagyon sok minden csinált az ember, és egyszerűen nem lehet kitérni az igazság elől.

Mit ért ezen?

Már az egész világot végigmuzsikáltam, a legnagyobb koncerttermekben is felléptem a Carnegie
 Halltól az Albert Hallig, az abu-dzabi fesztiváltól a Sydneyi Operáig. Úgy tűnik, kezdik elfogadni Magyarországon is, hogy az elmúlt harminc év alatt külföldön sok mindent letettem az asztalra.

Az unortodox gipsy fusion az ön találmánya. Vannak követői ezen a téren?

Hogyne, nagyon sokan. Magyarországon is ezt a stílust követi az új zenészgeneráció, akárcsak Franciaországban, Romániában, Csehországban vagy Belgiumban, ahol nagyon sok cigány zenész él.

Meddig tágítható ez a zenei stílus? Mi az, ami nem fér bele?

Az a fantasztikus benne, hogy végtelen, mert minden belefér. Ez egy crossover műfaj, amelynek alapja a cigányzene. Lehet orosz, mariachi, portugál fado, spanyol flamenco, balkáni zene dzsesszel és klasszikus zenével vegyítve. A repertoár kimeríthetetlen, elvileg az ötletek is azok. Ebben a zenében a kreativitás a lényeg.

A kreativitáshoz tartozik, hogy számos fiatal zenésszel dolgozik?

A saját zenekarom is fiatal tehetségekből áll. A Sydneyi Operában rögzítettük az első közös lemezünket, a La Passiont élőben. Mindig azt mondom, ennek a zenének a lényege, hogy sok fiatal követi, hallgatja. Ez azt jelenti, hogy fennmarad. A világ minden részén imádják. A spanyol ajkú területeken meg aztán különösen. Ennek köszönhető, hogy a magyar és a belga mellett mexikói állampolgárságot is kaptam.

Elmesélné röviden a mexikói állampolgársága történetét?

Nagyon sokat játszottam Mexikóban, és mindannyiszor kitüntettek. Hat évvel ezelőtt az egyik nagy turném alkalmából megkaptam a Veracrúz lovagja kitüntetést, amellyel a mexikói állampolgárság is együtt jár. Arrafelé szinte minden nap játsszák a zenémet a rádióban és a televízióban.

Olvastam, hogy a szentpétervári X-Faktor zsűrijében is szerepelt. Hogyan jött a megkeresés?

Már másodszor voltam zsűritag az ottani X-Faktorban, amely nemzetköziségénél fogva nagyon magas színvonalú verseny. A szintén nemzetközi zsűriben olyan híres zenészek vesznek részt, mint Giora Feidman, Daniel Kramer és zenei menedzserek Japánból, Kínából, Amerikából. Emellett Brüsszelben a Nemzetközi Erzsébet királyné zenei versenyben is benne vagyok. Minden évben én kommentálom a flamand rádióban és a francia televízióban.

Miért döntött úgy, hogy önéletrajzi könyvet jelentet meg?

Öt-hat évvel ezelőtt unalomból kezdtem írogatni. Megírtam hat fejezetet, és mindenkinek nagyon tetszett, akinek csak megmutattam. Aztán sem időm, sem kedvem nem volt a folytatáshoz. Felkértem Bombera Krisztinát, hogy a felvett interjúk alapján fejezze be.

Hagyományos életrajzi könyvre számíthatunk?

Semmiben nem vagyok hagyományos. Szeretném, ha azt ismernék meg belőle, aki vagyok. Szeretném, hogy ugyanúgy érdekelje az embereket, mint amikor a lemezeimet hallgatják. Először magyarul jelenik meg, utána angolul, franciául és spanyolul is.

Legendás zenészdinasztia leszármazottjaként mi vitte annak idején Brüsszelbe?

Azért mentem Belgiumba, hogy létrehozzam az első zenekaromat. Három hónapos szerződést kaptam, amelyet állandóan meghosszabbítottak, mert olyan nagy sikerünk volt. 1986-ban egy orosz barátommal átvettünk egy éttermet. Alternatív hely volt, a zenére épült. Mindennap adtam koncertet, ott alakítottam ki az új stílust. A nagy brüsszeli koncertek után mindenki hozzánk jött Stéphane Grappellitől a Los Angeles-i Filharmonikusokig, George Bensontól Herbie Hancockon át Yehudi Menuhinig.

Yehudi Menuhin indította el a nemzetközi karrierjét. Hogyan emlékszik a vele való találkozásra abban a bizonyos brüsszeli étteremben?

Mondhatom, hogy Menuhinnak és Grappellinek köszönhetem a karrieremet. Menuhin azt mondta: „Figyelj, téged minden muzsikus ismer, és nagy tiszteletben tart a világ minden részén. Nem kéne már, hogy a publikum is megismerjen?” Aztán meghívott két koncertjére az akkor megalakult belga parlamentben a királyi család előtt.