Tudatosan építette az életét és a gyűjteményét is. Majd ugyanilyen racionálisan el is engedte. Nem akart a kötődései áldozatává válni. És miközben nehéz döntéseket hoz, képeket simogat. Kieselbach Tamás szenvedélye örök.

Ahhoz, hogy ott tartson, ahol ma van, mennyi kockázatot kellett vállalnia?

Ha a döntést meghoztam, már nem érzem a kockázatot.

Miért? Nem vállalt rizikót, amikor megvette ezt a hatalmas üzlethelyiséget, amelyben most a galéria van?

Mindig a megérzéseimre hallgattam, s mivel ezek rendre visszaigazolódtak, elég hamar magabiztos lettem ezen a téren.

De jól tudom, hogy az eredetileg lakásukra félretett pénzt költötte erre?

Ez igaz, de ezt nem hívom igazán kockázatnak. A tét annyi volt, hogy pont akkor megvehetjük-e azt a lakást, amiből az otthonunk lesz, vagy inkább üzletileg nagyot ugrunk. De az, hogy valamiképpen boldogulni fogok, nem volt kérdéses. Egy kisebb galériában dolgoztunk akkor, 1995-ben. Megkérdeztem legfontosabb munkatársamat, barátomat, az azóta is velem dolgozó Máthé Ferencet, hogy velem tart-e az új helyen is, mert csak úgy van értelme belevágnom ebbe a vásárlásba. Ő biztosított erről.

Azért ahogy maga felépítette a semmiből Magyarország leghíresebb galériáját, biztosan jelentett néha nehéz döntéseket, az átlagnál nagyobb kockázatot. Nem?

Lehet, de én tényleg nem így éltem meg. Arra mentem, amerre a belső meggyőződésem vitt. Tudom, ez furcsán hangzik, de a helyzet az, hogy sosem volt előzmények nélküli, amit csináltam, mindig ott voltak az erők, én csak ezek eredőjébe mozdultam el. Tehát az első galériám megnyitásával pusztán annyi történt, hogy a nagyközönség számára láthatóvá váltam. A szakma azonban korábban is tudott rólam. A felszínen akkor még kevés látszott belőlem, de a mélyben nagyon erősen jelen voltam, s akik azonos területen mozogtak velem, pontosan el tudtak helyezni.

Hogyan vélekedtek önről?

Talán olyan fiatal műkereskedőként, aki művészettörténész is, rengeteget utazik, van saját értékítélete, ez alapján hihetetlen elánnal gyűjt, s közben vadászik az igényes kommersz képekre is. Mert azok eladásából él, és fejleszti a kollekcióját. Talán valami hasonlót gondoltak rólam – és ez nagyjából igaz is volt.

Miért nyitott egyáltalán saját galériát?

Mert sokszor éreztem, hogy jó-jó, anyagilag minden rendben, de szeretném nagyobb hangsúllyal megmutatni magam. Már a kezdeti időben, az egyetem mellett is teljesen önállóan kereskedtem, később egy ideig mások mellett, ha tetszik, mások árnyékában dolgoztam. Egy idő után vágytam arra, hogy személyesen jobban kötődjek ahhoz, amit csinálok, hogy az eredmények egyértelműen rám hassanak vissza. Ez részben hiúság, kár lenne tagadni. Ezért döntöttem úgy, hogy saját útra lépek. A váltást tehát kezdetben az elismerésre való vágy motiválta, de hamar kiderült, hogy ez anyagi szempontból is léptékváltást jelent. Persze nem indult könnyen a dolog. Először a belvárosban akartam boltot nyitni, de nem sikerült üzlethelyiséget szereznem.

A teljes cikk a La femme 2014. tavaszi számában olvasható.