A Disney legújabb Demóna című mesterműve első látásra igazán merész vállalkozás. A cég elvetette az idegesítően tökéletes, ártatlanul pislogó és közkedvelt hercegnőket, hogy a félreértett hős történetét mesélje el helyette. A jól ismert „felszarvazott” gonosztevő nem egyszerűen megátalkodott démon, hanem érző lélek. A Demóna nem egyszerű Csipkerózsika-remake, épp az ellenkezője. Ellenmese, amely az eredeti történetet egészen más színben tünteti fel, és megmutatja, hogy nem minden karakter fekete vagy fehér. Hőse hihetetlenül összetett karakter, ravasz, ördögi, mégis esendő. Körülötte pedig a legtöbb karakter inkább csak szürke, leegyszerűsített, és eltűnik a homályba, a szereplők történetével együtt. Persze ez nem csak a Demónára igaz: ha jól megnézzük, a Disney és más cégek mostanában előszeretettel követik ezt a trendet, filmjeikben és sorozataikban a gonosztevők átvették az uralmat.
A gonosz hősök felemelkedése
Az elmúlt néhány évben két élő szereplős film is készült Hófehérke meséjéből: a Tükröm, tükröm, valamint a Hófehér és a vadász. Mindkét történetben közös, hogy a gonosz mostohát Oscar-díjas, A-listás színésznők alakították. Mark Millar, a Ha/ver és a Wanted írója egy másik rossz fiú, Nemesis történetét készül megfilmesíteni, miközben a Pókember készítői két spin-off produkcióval is készülnek az ikonikus hős két főellenségéről.
„A néhol romantikus, máshol elbűvölő gonosztevőknek hosszú történetük van a filmek és az irodalom világában. Rossz fiúnak lenni manapság igazán divatos, jól példázza ezt az az új hirdetés is Ben Kingsley-val, Tom Hiddlestonnal és Mark Stronggal, amelyben a »Jó rossznak lenni« szlogent népszerűsítik” – mondja dr. Luke Seaber, a Londoni Egyetem professzora. Szerinte a gyermekeknek szóló médiában a gonosztevők mindig is érdekesebbek voltak, és sokkal érettebbek. „A gyönyörű hercegnők és a jóképű hercegek általában egysíkúak, a gazemberek és gonosztevők azonban jóval összetettebbek, sokkal több érzelem és cselekmény kötődik hozzájuk. A mostani váltásnak valószínűleg köze van a célközönség kiszélesítéséhez is. Csak úgy, mint a Harry Potter-könyveknek, melyek felnőttkiadásban is megjelentek, ezeknek a filmeknek is az a céljuk, hogy történeteikkel, melyek egykor a gyerekközönségnek szóltak, most megcélozzák a felnőtteket. Ezért kapnak a szellemesebb, ironikusabb gonosz karakterek nagyobb hangsúlyt.”
Sorozatgyilkosok
A gonosztevők divatosak a mozivásznon, de igazán a kis képernyőn érzik otthonosan magukat. Az NBC csatorna mostani sikersorozatának főhőse Hannibál, mindenki kedvenc kannibálja. Nemrégiben még óriási népszerűségnek örvendett a rendőrbőrbe bújt sorozatgyilkos, Dexter, vagy a The Black List sztárja, James Spader, a mesteri bűnöző is. Csupa olyan karakter, akik hétről hétre elvárják tőlünk, hogy rokonszenvet érezzünk bűnözők, gyilkosok iránt, miközben valószínűleg egyikünk sem találkozna velük szívesen egy sötét sikátorban.
„A gonosztevők felé való elmozdulás összeköthető a televíziózás és a sorozatok jellegének megváltozásával. Az elmúlt évtizedekben eltűntek azok a produkciók, amelyekben a részek önmagukban is megállták a helyüket, helyettük a hangsúly a hosszú formátumú televíziózásra helyeződött, ahol az epizódok kapcsolódnak egymáshoz, és a történet hosszú évekig elnyúlhat. Ez azt is jelentette, hogy a készítőknek pszichológiailag gazdag karaktereket kellett alkotniuk. Már nem volt elég egy sötétben ácsorgó, tenyerét dörzsölgető gonosz, aki világuralomra tör. Többnek kellett lennie, így a televíziós drámák gazemberei egyre bonyolultabb elmék lettek. A következő lépés pedig az volt, hogy kipróbálják, a gonosztevők elbeszélőként is képesek-e vinni a történetet. Ezzel az új televíziós csatornák olyan fordulatot vihettek bele a történetekbe, amilyet korábban nem tudtak volna megvalósítani.
Jobb ismerni az ördögöt
Ennek a rosszfiú-központú megközelítésnek eredményeképpen születettek meg a közelmúlt legismertebb televíziós drámái. A The Sopranosban egy gyilkos gengszter sötét pszichéjébe nyerhetünk betekintést, míg a Breaking Bad olyan hősről szól, aki lassan, de biztosan gonosztevővé mutálódik. E sorozatok népszerűsége kétségtelen, kérdés azonban, hogy miért szeretnek a nézők időt tölteni a negatív karakterekkel? Nem furcsa ujjongva örülni egy őrült baltás gyilkosnak?
Dr. Margrethe Bruun Vaage, a Kenti Egyetem tanára szerint a televíziós sorozatok hosszú távon azonos mentális mechanizmusokat indítanak be, mint a barátság. A való életben szemet hunyunk egy barát erkölcsi eltévelyedésén, mert érzelmi kapcsolatunk van vele. Ugyanilyen érzelmeket váltanak ki a televíziós karakterek is, akikkel hétről hétre találkozunk. Még ha tudatosan elhatárolódunk is magunkat tőlük, ezek az érzések ösztönösen megjelennek. Emellett mindannyiunknak vannak hibái, és megnyugtató érzés lehet, hogy valakinek, akár csak a képernyőn is, nagyobbak a hibái, mint nekünk.
