Mindezt nemcsak a sokmilliós nézőszámok és a csillagászati összegű gázsik mutatják, hanem az is, hogy az A kategóriás hollywoodi sztárok is sorban állnak a nagy tévécsatornák ajtaja előtt. De vajon minek köszönhető az új virágkor? Melyek a legmenőbb szériák? Miért vonzók a hosszan elnyújtott történetek?

Azt már az életéért mesélő Seherezádé is pontosan tudta, hogy minden este a csúcsponton kell megszakítania meséje fonalát, hogy elérje a maximális hatást – és késleltesse halálát. Ezzel tulajdonképpen meg is teremtette a modern televíziózás egyik legkedveltebb dramaturgiai trükkjét, az úgynevezett „cliffhangert”, mely olykor csak egy reklámszünet erejéig, máskor viszont egy egész héten vagy akár hosszú hónapokon át bizonytalanságban hagyja a nézőt a cselekmény további alakulását illetően. Ahogy az arab király is hamar rabjává vált Seherezádé epizódonként adagolt történetfolyamának, úgy válunk mi is pár rész után függővé kedvenc sorozatainktól.

Amióta a televízió meghódította a világot az 50-es években, a forgatókönyvírók alaposan kitanulták ezeket a praktikákat, így a délutáni szappanoperától az esti krimisorozatig kínzó kérdések sorával tartják lázban a nézőt: miként oldja meg a dörzsölt nyomozó a ma esti bűnügyet? Összejönnek-e végre a fiatal szerelmesek, vagy továbbra is félreértik egymás jeleit? És vajon sikerül-e a törtető olajmágnásnak kiforgatnia mindenkit a vagyonából? A trükkök tehát maradtak a régiek, a tévésorozatok mégis egészen új lendületet kaptak az ezredforduló táján – árnyaltabbak, kísérletezőbbek és jóval komplexebbek lettek, amivel szép lassan kinőttek a mozifilmek árnyékából.

Az 1999-ben indult Maffiózókat szokás mérföldkőként megjelölni, amely lefegyverző őszinteséggel és fanyar humorral követte nyomon egy New Jersey-i gengszter családi életét hat évadon keresztül. Egyik nagy kedvencünk, a tavaly elhunyt James Gandolfini zseniálisan formálta meg benne Tony Soprano, a pszichoanalízisre járó keresztapa figuráját, akinek nemcsak a véres maffiaügyekkel, hanem kamasz gyerekei lelki problémáival, a délutáni bevásárlással, valamint még házsártos anyjával is nap mint nap meg kell küzdenie.

Mindez nem egyszeri csoda volt, hisz a Soprano család hányattatásait útjára indító HBO azóta is a minőségi forradalom élharcosa maradt. Jelenleg olyan kirobbanóan népszerű sorozatok futnak nála, mint például a Trónok harca, A törvény nevében vagy a Terápia, melynek már a magyar verziója is fut. Az előfizetéses csatorna azért is játszhatott úttörő szerepet annak idején, mert nem volt úgy kitéve a nézettségi adatok pillanatnyi alakulásának, mint a reklámbevételből élő tévéadók. A sorozatláz viszont hamar végigsöpört a teljes műsorpalettán, így ma már minden komoly csatorna igyekszik évről évre előrukkolni valami meglepő vagy újszerű történettel.

Szó sincs tehát összecsapott sztorikról, csűrés-csavarásról és elcsépelt fordulatokról – az olykor tízfősre duzzadt íróstábok akár több száz munkaórát is belefektetnek egyetlen epizód kidolgozásába – a szereplők bőrébe bújva és fejben végigjátszva az összes lehetséges döntés kimenetelét. Akár még a legrettegettebb „hatalommal”, magukkal a rajongókkal is nyíltan szembemennek, ha a cselekmény íve úgy kívánja. A Dallas alkotói annak idején szemrebbenés nélkül feltámasztották Bobbyt, amikor szembesültek a halálát követő népharaggal – ma ilyesmi már elképzelhetetlen lenne. Egy karakter népszerűsége immár nem garancia az örök életre, így a szimpatikus figurákkal is bármikor bármi megtörténhet. Az alkotók legfeljebb addig mennek el, hogy utólag segítenek a nézőknek a gyászmunkában. A jelenleg legnépszerűbb tárgyalótermi sorozat, A férjem védelmében producerei például nyílt levélben magyarázták meg a dühödt közönségnek, hogy szerintük miért kívánta meg a hitelesség az egyik közkedvelt szereplő tragikus halálát: „Ez a történet az emberi viselkedésről és érzelmekről szól, és legyen bármily igazságtalan, ennek a halál is a részét képezi, amit mindenképp meg akarunk osztani.”

A teljes cikk a La femme 2014. őszi számában olvasható.